Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 2. szám - ***: A csapatépítő (Staar Gyulával Németh Géza beszélget)
85 anyagát, a másikra a saját gondolataimat jegyzem le, vagy azt, hogy minek kell utánanézni. Mindennek utána kell nézni, évszámoknak, neveknek, idézeteknek, mert időnként az interjúalany is téved. A Simonyival készült interjúkból oszlopnyi spirálfüzet telt meg, ezeket persze megőriztem. Őt az életben a sikereken kívül sok bántás érte, megpróbáltatások során kellett átesnie. Úgyhogy csinálhattam volna egy olyan interjút is, ami szinte másról sem szól, mint a panaszokról. De nem ezt tettem, mert Simonyi Károly mindezek ellenére mégis sikeresen tudta befutni a pályáját, egyenes gerinccel, tisztességgel. Rengeteget dolgoztam azon a beszélgetésen, a kezdettől a megjelenésig majdnem egy év telt el. Akkoriban a MÚOSZ-nak még volt – különböző kategóriákban – az év írása díja. Beküldtem, megkaptam rá a díjat. – Hogyan lett ebből könyv? – Az említetteken kívül is sokat beszélgettünk, részletekben végigjártuk az életét. A vele készített interjúk a Természet Világában, a Forrás ban, a Kortárs ban és a Magyar Tudományban jelentek meg. Végül is ezekből állítottam össze a könyvet. Talán azért is fogadott ennyire a bizalmába, mert akkor mentem oda hozzá, amikor még nem volt divat Simonyi Károlyt emlegetni. Olyanokkal sosem készítettem interjút, akiket fölkapott valamilyen hullám, és elkezdtek tolongani körülöttük az újságírók. Igazán akkor nyílnak meg az emberek, ha nem kell közben a pozíciójukra is gondolni. Lovász Lacival akkor készítettem az első interjút, amikor akadémikus lett, a legfiatalabb akadémikusunk. Az utolsót pedig azelőtt, hogy az Akadémia elnökének javasolták. Mondtam is neki, hogy engem most kérdezői minőségemben egy darabig nem fogsz látni. Másokat annál többet. Visszatérve Simonyira, említettem, hogy az életútinterjúnál hetekig jártam hozzá. Ilyenkor akadnak ihletett pillanatok, amikor a beszélgetőtársak egy időre elfelejtik, hogy van közöttük egy magnó. Amikor a partnered a bizalmába fogad, s olyan dolgokat is elmond, amik kettőnk között maradnak, nem kerülnek bele a végső változatba. Nála is eljött ilyen pillanat, amikor összegezte az életét. Miközben mondta, és már három órája beszélgettünk, ránéztem az órámra; jó ég, már a szerkesztőségi értekezleten kellene lennem. Az ember azonban ilyen meghitt pillanatokat nem hagyhat elveszni, nem állhatok fel azzal, hogy professzor úr, ne felejtsd a szavad, de nekem most mennem kell. Természetesen végighallgattam, késtem is fél órát, mire az akkori főszerkesztő példát statuált, és hónapokig nem utalt nekem mozgóbért, amit pluszmunkákért lehetett kapni, amiből pedig volt bőven. – Volt azonban egy eset, pontosan 1984 decemberében – és ebben az említett főszerkesztőnek is jutott szerep –, amikor a fél ország egy bizonyos Természet Világa-számot keresett. Ekkor jelent meg a Gyarmati István fizikus akadémikussal készített interjúd, ami hatalmas port kavart. – Annak az interjúnak a nagy része segélykiáltás volt az értelmiségért. Tudod, milyen volt Gyarmati, ha egyszer felhergelte magát, nem válogatta meg a szavait. Elkeseredését a beszélgetés befejezéseként Shakespeare szonettjének örök érvényű soraival nyomatékosította:
