Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 2. szám - ***: A csapatépítő (Staar Gyulával Németh Géza beszélget)
86 „Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál: / az Érdem itt koldusnak született / és hitvány semmiségre pompa vár / és árulás sújt minden szent Hitet” Ennek az interjúnak aztán óriási hatása lett. Rengetegen keresték a lapot, tőlem is kérték, elkezdtem járni az újságárusokat, hátha maradt még valahol egy-egy példány. Egyik újságárus, azt hiszem, a Jégbüfé környékén, meg is kérdezte, mi van abban a számban, annyian keresik. Volt, aki ötszáz forintot is adott volna érte. Akkoriban úgy tíz forint volt egy példány ára. Nagy szerencse, hogy a párt lapjában, a Népszabadság ban pozitív ismertetés jelent meg róla, mert pár nappal utána a Szabad Európa is felolvasott belőle részleteket. – Tegyük hozzá, hogy az az interjú soha nem jelenhetett volna meg a lapunkban, ha az akkori főszerkesztőnek Gyarmati akadémikus nem a barátja, sőt példaképe. Közben átléptünk a lap egy korszakán. Dala László nyugdíjba vonulása után következett egy nagyjából három és fél éves intermezzo – ennek én kezdőként épp a közepébe csöppentem bele –, ami elég keserves volt, és egy feladatának betöltésére teljességgel alkalmatlan főszerkesztő sikkasztás miatti kirúgásával végződött. 1980 őszén nevezték ki utódjául az imént emlegetett személyt, akinek uralma kerek tíz évig tartott. Nem csodálnám, ha nem akarnál beszélni róla, hiszen kegyetlenül megszenvedtük. Pedig, mondhatom, határozottan pozitív várakozással tekintettünk elébe. – Ez is a lap történetének része volt, úgyhogy valamennyit azért mégiscsak beszélek róla. Értelmes ember volt, jól írt, nagyszerű előadó volt, kiváló főszerkesztő is lehetett volna. Pszichológiai esettanulmány lehetne, hogy miért alakult másként. Nem az a típus volt, aki cipelte a zongorát, hanem a zongorára állva igyekezett a tudományban nagyobbnak mutatkozni. Mivel nem ismerték el, az frusztrálttá tette, és ez lecsapódott a szerkesztőségi életre is. Gondosan elzárkózott a tudományos újságíróktól, soha nem ment el olyan eseményekre, ahol a magunkfajtával keveredni kellett volna. Magas nemzetközi sikerre számított, s mivel az nem jött, egy idő után ez bizonyos paranoid tüneteket váltott ki nála. Ellenségképeket keresett és talált, ilyen lett az Akadémia elnöke, majd Horti Jóska kollégánk is, aztán róla itt nem részletezendő okból leszállt, utána következtem volna én. Egy idő után ebből elegem lett. 1989-ben Gajzágó Éva, az Élet és Tudomány szerkesztője elmondta, hogy az ottani főszerkesztő-helyettes átmegy egy újonnan alakuló laphoz. Rábeszélt, hogy pályázzak a helyére. Akkor már érződött a légkörön, hogy változás lesz, a főszerkesztő-helyettes poszton nem volt kötelező a párttagság, és kinevezésekor megkérdezték a szerkesztőségbeli kollégákat is. Ők egy emberként támogattak, így aztán fájó szívvel ugyan, de váltottam. – Olyan szerkesztőségbe kerültél, aminek a munkáján még sok év után is érezhető volt a korábbi főszerkesztő, Fenyő Béla szellemisége. Bélát mindketten szerettük, tiszteltük, nagy szakmai tudása, emberi tulajdonságai miatt. Ő azt a rendszert honosította meg, hogy a szerkesztők – sőt, ő maga is – szinte minden beérkező cikket jóformán a felismerhetetlenségig átírtak. Ettől olyan lett a lap, mintha az egészet ugyanaz az ember írta volna. Nekem ez nagyon sokáig nem tetszett, rengeteget írtam akkoriban az Élet és Tudományba, és minden szóért meg kellett harcolnom a szerkesztőkkel. Most már mind-
