Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Kerpics Judit: „A mit külföldi divatlapok adni nem képesek” (A nyugati és a nemzeti divat vetélkedése a Nővilág hasábjain az 1850-es és 1860-as évek fordulóján)
79 brüsszeli divatjelentések az előfizetési felhívást alig több mint egy hónappal élték túl: 1860. február 12-én jelent meg az utolsó Eredeti divattudósitás Jósika Júlia tollából. A magyar öltözetről 1859. december 11-én adott hírt először a Nővil ág . A mellékelt divatképen női menték láthatók, a hozzáfűzött magyarázat szerint pedig a már elterjedt magyaros férfiöltözet mellett annak női megfelelője is kibontakozóban van. Jósika Júlia a divattudósításában említi, hogy egy brüsszeli boltban olyasféle női atillát talált, amiről egy pesti divatlapban olvasott. (Korábban, 1857-ben is írt már a magyaros öltözet külföldi megjelenéséről, akkor még azonban a magyarnak öltözött belga urak maskaráját nevetségesnek és harsánynak ábrázolta.36 Ugyanebben az évben Magyarországon báli viseletként felbukkant a magyaros párta, ingváll, zsinóros pruszlik és hímzett kötény,37 ez tehát akár a magyar öltözet 1859-ben kezdődő virágzásának előjele is lehetett.) Az 1859-es évfolyam utolsó előtti számában közlik Jósika Júlia arcképét (melyet már a júliusi előfizetési felhívásban megígértek az olvasóknak), majd az évfolyam utolsó számában Jósika Júlia emberi erényekről szóló életvezetési tanácsadó cikksorozatának sokat mondó darabja következik: a Hallgatás . Ugyanebben a számban – rendhagyó módon – a divatról Vajda János értekezik a korábban már tárgyalt, A magyar öltözet halhatatlansága című terjedelmes cikkében. A divattudósításokban Jósika Júlia innentől kezdve a párizsi és brüsszeli divat híradásai mellett mindig ejt néhány szót a zsinóros, sújtásos magyaros díszítményekről a párizsi divatban, a divatképek leírásait pedig a „hirtelen keletkezett magyar divat”38 népszerűsítésének szenteli a Nővilág . A lapszám végén, az 1860-as évfolyamra vonatkozólag, a szerkesztőség ígéretet tett a magyaros divat átfogó és teljes bemutatására, továbbá a tárcarovat a következő évre szóló előfizetéseket propagálva így buzdította az olvasókat a Nővilág megvásárlására: [...] méltóztassanak előfizetni divatlapunkra, már csak azért is, mert ez legolcsóbb, s ugyancsak [...] eddig legelterjedtebb is volt – és ha ugyan eddig is szerencsés volt magas megelégedésüket kiérdemelni, bizonyos, hogy jövőben erre még méltóbbá teendi magát, adandván rendesen azt, a mit külföldi divatlapok adni nem képesek: eredeti magyar divatképeket [...]39 Nem meglepő, hogy a magyar öltözet elterjedésével a külföldi divathírek egyre inkább háttérbe szorultak. A cikkekből az derül ki, hogy ebben az időszakban már igény sem mutatkozott a párizsi divat újdonságaira, mert aki nem akarta, hogy a társaság megbélyegezze, az magyar ruhát öltött.40 (Pontosan ez volt az a felfogás, ami ellen később a Napkelet szerzői kikeltek, mert úgy tartották, hogy ezáltal elveket és politikai öntudatot nélkülöző hóborttá silányul a nemzeti viselet.) 36 „Két uri ember magyar öltözetben jelent meg – de minőben! – azt hiszem a guta ütötte volna meg ijedtében Kostyál urat, ha hirtelen megpillantja a két compatriótát. – Képzelj csak két köpcös belga urat, nem épen a legfiatalabbikat, vörös bő pantalonban arany paszománttal, magos csizmákba dugva, melyeken ökölnyi arany bojt függött. Ahoz kék mellényt – szintén paszománttal – s ezenfelül zöld rövid frakkot, arany csipkével s paszománttal kicifrázva. Fejeiken roppant gránátos föveget viselt e két szeretetre méltó egyéniség, melyet Colbagnak méltóztattak nevezni, mig hosszu egyenes kard csörgött oldalaikon! Nesze neked magyar!” Jósika Júlia, „Eredeti divattudósitás”, Nővilág 1. évf. 18. sz. (1857. máj. 10.) 37 F. Dózsa Katalin, A női divat változásai 1850–1895 között, F. Dózsa Katalin, „Megbámulni és megbá multatni”. Viselettörténeti tanulmányok. (Budapest, L’Harmattan, 2014) 302. 38 „Műterem”, Nővilág , 3. évf. 52. sz. (1859. dec. 25.) 39 „Tárcza”, Nővilág, 3. évf. 51. sz. (1859. dec. 11.) 40 „[...] már is sokan vannak, és napról napra többen lesznek olyanok, kik nem annyira nemzeties előszeretetből, de csupán azon természetes okból is kénytelenek magyar ruhába öltözködni, hogy az uralkodó, az ellenállhatatlan divatnak hódoljanak, és nem magyaros viseletük által föl ne tűnjenek.” Vajda János, „A magyar öltözet...” 822.
