Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Bártol Réka: Klímaváltozás és környezeti nevelés a Kiskunsági Nemzeti Park erdei iskoláiban
227 szabályozásra, és a mérnöki szemlélet hogyan üt vissza a bilincsbe vert folyó kiszámíthatatlanságában. A lezáró szituációs játék örök kedvencem. A gyerekek egy tiszai település lakói, különböző szerepkörökkel (polgármester, vadász, gazdálkodó, vállalkozó, nyaralótulajdonos stb.), akik mindegyike egy-egy döntési helyzetbe kerül. Döntéseiknek következményei vannak: a település térképére élőlényeket rakunk fel vagy veszünk le, illetve a játék végén cukorkákra beváltható zsetonjaikat gyarapítják vagy apasztják. Nem tudják, mire megy ki az egész, így színlelés nélkül hoznak döntéseket. Van, hogy egyénileg határoznak, van, hogy szavaznak, mert közösségi döntésre van szükség. Közben pedig érvelnek, vitáznak, igyekeznek meggyőzni egymást. Kiderül, ki az, akinek csak a cukorka lebeg a szeme előtt, és ki az, akinek pusztán esztétikailag is számít, hány élőlény képe díszíti a térképet. Az utolsó kártya meglepetés: ezen olyan szituáció van, amelynél számba vesszük, hogy hány állatot hagytak a táblán, és ez befolyásolja a cukorkák számát is. Az egyórás játék során megtapasztalhatják, amire az életben sokszor éveket, évtizedeket kell várni: a rövid távú, csak a haszonszerzésre koncentráló gondolkodás hosszú távon visszaüt, és ami nyereségnek tűnik, veszteséggé válik. Látjuk a fától az erdőt Az árvíz mellett a másik szimbolikus fogalom az erdő, ami maga a színpad, hiszen az iskola épülete a Tőserdőben fekszik. A Tőserdő pedig a mai, parkokhoz, sorban ültetett fákhoz szokott szem számára nem szokványos. Időről időre el is hangzik a kritika: nem lehetne valamit kezdeni ezzel a keszekuszasággal, ezzel a rendezetlen erdővel? Elhordani a kidőlt törzseket, kicsit megnyesni a fákat, megritkítani a bokrokat, úgy csak kinézne valahogy. Ilyen mondatok persze mindig felnőtt szájából hangzanak el – a gyerekek élvezik, hogy átmászhatják a földön fekvő fatörzseket, bukdácsolhatnak az avarban, bujkálhatnak a földre hajló ágak között. Ők könnyebben el is fogadják, hogy egy természetes erdő többnyire ilyen. A többféle fajhoz tartozó fák összevissza nőnek; törzsük különböző vastagságú, merthogy koruk változó; az aljnövényzet dús, és a holt fák is maradnak, mert helyük, szerepük van a rendszerben. Korhadó fák nélkül az erdő nem lenne erdő. Az, ami holtnak, feleslegesnek tűnik, élőlények tömegének az otthona. Mikroszkopikus baktériumok és gombák szövik át a fatestet, és gondoskodnak a hosszú évtizedekig tartó lebontásról. Számos ízeltlábú bölcsődeként vagy étteremként használja, ezek viszont maguk jelentik a menüt madarak és emlősök hadának, akik búvóhelyet is találnak a leváló fakéreg alatt vagy egy-egy odúban. Az erdők a legösszetettebb élőhelyek, bonyolult kapcsolatrendszerekkel, amelyet az ember nem képes átlátni. Minden beavatkozás azzal a veszéllyel fenyeget, hogy megbontja a rendszer egyensúlyát. Sok gyereket meglepetésként ér, hogy az erdő önfenntartó rendszer, nem igényli az ember gondoskodását. Minden túra lehetőséget ad, hogy ezt a látásmódot megosszuk, hogy élményszerző megfigyelésekkel alá is támasszuk azt, amiről beszéltünk. Beszélünk arról a súlyos problémáról is, ami az avatatlan szem szá-
