Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 7-8. szám - Kontor Enikő, Csávás-Ruzicska Tünde, Szabó Ádám Csaba kerámiái

199 Jártam egy előkészítőre is Budapesten, Karsai Zsófiához, aki azt mondta nekem, hogy fel fognak venni. Így is lett. Akkor már kerámia szakra jelentkeztem. – Nem elég, ha az ember valamiből ösztönösen jó? Mindenképpen kell valami rendsze­res képzés, ami a sikeres felvételi alapja lehet? – Kell az előzetes szakmai képzés. Mit értünk azalatt, hogy valaki ösztönö ­sen jó? Nyilván attól is függ, hogy milyen szakra jelentkezik az ember. A rajzi készségekben megnyilvánulhat valami ösztönösség. Ma is úgy gondolom, hogy a rajz az alapja mindennek. Fontos, hogy egy képzőművész vagy iparművész jól rajzoljon. Ugyanakkor a kerámia speciálisabb terület. Ott van egy konkrét anyag. Mismásolni, mellébeszélni nem nagyon lehet. – Úgy látom, hogy a megélénkült kereslet és trend miatt ma sokan ügyeskedve, valódi szakismeretek nélkül, pusztán az ösztöneikre meg a jó ízlésükre hagyatkozva próbálnak berkeken belülre kerülni például a gasztronómiához kötődő kerámiában. A piac pedig nem feltétlenül tudja kiszűrni a képzetlen, de egyébként ügyes próbálkozót. – Pontosan így van. Nem akarom összekötni a minőséget és a magas tüzű égetést, de ha egy étteremben nap mint nap használnak egy étkészletet, az edé­nyeket mosogatógéppel mossák el, megy a zúzda, őrült tempóban használják a tárgyakat, az nem olyan, mint egy hétköznapi házi használat. Ott egyértelműen kiütközik, hogy 1000 fokon égett az a tárgy, vagy 1300 fokon. Az utóbbi jóval strapabíróbb lesz. De a magas tüzű égetéshez – gondolok itt például a fatüzelésű kemencék használatára – már nem elég az ösztön, az ügyesség, ott már szakér­telem kell! Mi mindhárman, Tünde is, Ádám is és én is, 1200 fok felett égetjük a tárgyainkat. – Milyen anyagok bírják el ezt a hőfokot? – Jellemzően a kőedény és a porcelán. Én például igen gyakran keverem eze ­ket az anyagokat. Nekem fontos, hogy anyagban, színekben, felületben megkü­lönböztessem magam, hiszen elég sokan foglalkoznak most ezzel. Valahogy alap­vetően benne van az alkotóban az igény, hogy a közönség felismerje: ki az, aki az adott tárgyat létrehozta. Vagy legalább a szakmán belül azonosítható, felismer­hető legyen. Sokszor megkapom, hogy nem jelölöm a tárgyaimat. Ez a mozzanat nálam valahogy kimarad. Nagyon szeretem viszont azt az időt, amit eltölthetek a munkáimmal, miközben készülnek. Nekem ez a fontos, és nem az, hogy alul ott van-e a pecsét a szignómmal, vagy sem. Inkább arra törekszem, hogy a termé­keim azonosíthatóak, felismerhetőek legyenek. A dolgaim ott vannak különféle design-boltokban, ahol a vevők gyakran érdeklődnek: Kontor Enikő miért nem jelöli a tárgyait? Azok körül, akik karakteresebb munkákat adnak ki a kezük közül, kezd kialakulni egy gyűjtői kör. Szerencsére én is közéjük tartozom. Nekik nyilván fontos lenne, hogy rajta legyen a tárgyon a hitelesítő pecsét. Ugyanakkor, akik szeretik a munkáimat, azok fel is ismerik azokat. – Elvi kérdés talán, hogy nem szignálod a munkáidat? – Nem elvi kérdés. Csak én nem így akarom megkülönböztetni magamat a társaimtól. Másrészt alkotás közben annyira lelkes vagyok, annyira benne vagyok a folyamatban, hogy egyszerűen megfeledkezem a szignálásról. Egy

Next

/
Oldalképek
Tartalom