Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Németh Krisztina: Éghajlati változások hatása az Alföld szőlőtermelésére
142 lésnek a téli takarás az alapja, takarni pedig a legkönnyebben a kis tőkeformákat lehet, a kis tőkeforma területegységenként nagy tőkeszám megtartását teszi szükségessé. A tőkék egyedi teljesítőképességét a hagyományos termesztéshez viszonyítva az ilyen szőlőkben is fokozták, mert a 2,4×0,6 m sor- és tőtávolság mellett az eredeti 5000 feletti tőkeszám itt is csökken. A fejművelés okozta problémák az alföldi nagyüzemeket is a magasművelés vagy a kombinált művelés bevezetésére sarkallták. A magasművelés bevezetése azonban új gondokat szült: a fedés, a takarás elhagyásával a téli fagy gyakran károsított, gyakrabban, erősebb mértékben, mint a domb- és hegyvidéken. A terméskiesést kb. 50%-ig a télire lehúzott szálvesszőkkel, ezek meghagyásával próbálták csökkenteni. Az Alföldi termesztésben a termelési kockázatok csökkentését szolgálta a kombinált művelés is. Ezzel azonban az volt a probléma, hogy az alacsony műveléssel jól termő pontuszi fajták magasművelésre nem valók, így az ilyen ültetvények kombinált művelésűvé alakítása nem sok haszonnal járt. Ezt kiküszöbölendő, felvetődött annak a lehetősége is, hogy ugyanazon sorban ne csak a művelés, hanem a fajta is kombinált legyen (pl. alacsony művelésű Ezerjó tőke váltakozzon magasművelésű Piros traminivel). Az Alföldön a szőlő-gyümölcs kétszintes termesztést megszüntették, előbb a szélső sorokba ültettek csak gyümölcsöt, majd gyümölcssávokat, végül kivágták ezeket is. Művelőutas, ikersoros átalakításokkal próbálkoztak. Az ültetvények tenyészterületét növelték. Szélesítették a sorokat, 125, 140, 150, 160 cm-es sortávot a 240 cm követte, de hamarosan eljutottak a 300-320 cm szélességig. A gyalogművelésű szőlőket felváltotta a karós támrendszer. Egyidejűleg elkezdődött a betonoszlopos, huzalos támberendezés építése. A tőkeszám lecsökkent. Korszerűsödött a tápanyag-gazdálkodás, általánossá vált a műtrágyahasználat. A tápanyagellátás növelése, a zöldmunkák elhanyagolása felborította a termőegyensúlyt. Ennek következményeként szükségszerű volt új, nagyobb tőkeformák bevezetése. A technológia változása a fajta alkalmazását is újraértékelte. Háttérbe szorultak a hagyományos fejművelést tűrő, támrendszert nem igénylő fajták (Kövidinka, Kadarka, Ezerjó, Piros szlanka, Sárfehér stb.) (Horánszky, 1968). A tőkeművelésmód-választék mai összetétele fokozatosan, átmeneti megoldások után a 70-es években alakult ki. A fajták sokszínűsége is hagyományosan jellemzője az alföldi szőlőtermesztésnek. A Kunsági borvidék gazdag fajtaösszetételét a területi nagyságból adódó széttagoltság és a változatos, szélsőséges klimatikus adottságok is indokolják. A hagyományos fajták mellett megjelentek a vinifera hibridek, majd a minél nagyobb termelésbiztonságra törekvés eredményeként az interspecifikus hidridek, melyek kitűntek fagytűrő képességükkel és betegség-ellenállóságukkal. Terjedésük a 20. század második felében gyorsult fel az 1988-as fagyok után, melyhez nagy termőképességük is hozzájárult. Ezenkívül egyre inkább előtérbe kerültek új környezetkímélő irányzatok, melyeknek alapfeltétele a biztonságos termesztés ellenálló fajtákkal és a környezetterhelés minimálisra csökkentése, az ültetvények biodiverzitásának növelése.
