Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - ***: Tanyán élő értelmiségiek (Kriskó János beszélget Balanyi Zoltánnal, Lakó Andrással és Bérces Dórával)
92 soha nem jön el, mert azt hiszitek, hogy a kínálkozónál is lesz még jobb pillanat. Akkor elhatároztam, hogy mozdulok. A szemléleti eltérések mellett más összetevők is voltak, amelyek nem stimmeltek köztem és az élettársam között. Úgy éreztem, külön kell válnunk, és én ezt az életformát szeretném élni. – Volt itt egy ház, a hozzá tartozó, adott méretű területtel. Volt konkrét víziód, tudtad, hogy mihez fogsz kezdeni az életeddel, vagy ez menet közben derült ki? – Menet közben. A kiköltözés előtt egy tucat tanfolyamot elvégeztem, min denhova jártam tapasztalatcserére. A tudatos kiköltözők közé tartoztam, évekig készültem az új életemre. És aztán következett a csillogó tekintetű időszak. Meghoztam a döntést, megveszem a házat, hozzá két hektár földet, nem, inkább hármat, mert annyi kell a biztonságos önfenntartáshoz, felújítok mindent, és akkor majd jó lesz! Azért választottam vályogházat, hogy a szükséges pótlásokat magam is meg tudjam oldani. Volt tehát vízióm az új életem beindításáról. Ahhoz képest most egy félhektáros terület felett rendelkezem – és azt sem bírom erővel. Időközben rájöttem, hogy a városi értelmiségi munkámat egy tanyáról nem tudom folytatni. A kiköltözésemkor már régebben a Védegyletnél dolgoztam, civil munkám volt, élelmiszer-önrendelkezés meg kisközösségi témák. De az állás a tanyáról nem volt tisztességesen ellátható. Ültem bent a számítógépemnél, kint elszabadult egy birka, és azt láttam az ablakból, hogy éppen lerágja a frissen telepített gyümölcsfák hajtásait. Kirohantam, kergettem a birkát. Máskor jött egy nagy szél, kidöntötte a fákat. Tanyán élni nem olyan, hogy bent ülsz, és tudomásul veszed, hogy kidőltek a fák, majd a munkád befejeztével rájuk nézel. Azonnal kirohansz, és próbálod menteni a helyzetet. Rájöttem, hogy a városi munkámat fel kell adnom. Vagy tanyán élek, ennek minden folyományával és következményével, vagy ütöm a billentyűket és utazgatok jobbra-balra. – Nem kellett átértékelned a döntésedet? – Ideköltöztem, volt egy vízióm, ami nagyon hamar dugába dőlt. Látod, hogy sok az esetlegesség a környezetemben. De ahhoz, hogy itt rend legyen, legalább két embernek kellene itt laknia. Nyilván nem véletlenül éltek régen egymást követő generációk egy fedél alatt a tanyákon. Egymagam, nőként egy félhektáros tanyán, ennyi ingatlannal, úgy, hogy közben pénzt is kell keresnem, reménytelen a ház felújításáról, az udvar, a kert rendben tartásáról álmodoznom. Négy éve élek itt, ezalatt háromszor volt olyan krízis, hogy besokalltam, és megfogalmazódott bennem: jobb, ha eladom a tanyát. Éppen két hete volt az utolsó. Nem tudom, hogyan kellene jobban csinálnom. És ami a nagyobb baj: már a falubeliek sem tudják, nincs kitől érdemben segítséget vagy tanácsot kérnem. Nemhogy az egészet nem látják át, már részdolgokat sem tudnak. Mikor rákérdeztem, hogy ki tud kaszát kalapálni, mert szeretném megtanulni, nem volt jelentkező. De olyat se nagyon találtam már, aki még tud kaszálni. Végül erdélyi romák tanítottak meg kaszát, kapát kalapálni. Még számos más, hasznos fogást is tőlük lestem el. Most például egy ínhüvelygyulladás miatt nem működik a jobb kezem, nem tudtam kimeszelni a szobát, hogy a gyerekek végre átköltözzenek a saját szobájukba. Most egyetlen szobában lakunk mindhárman, ami egyszerre a nappali, a
