Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - ***: Tanyán élő értelmiségiek (Kriskó János beszélget Balanyi Zoltánnal, Lakó Andrással és Bérces Dórával)
90 – A gazdaság működtetése mellett marad-e erőtök arra, hogy egy jó színházi előadásért, egy moziért vagy bármilyen más program kedvéért esténként kikapcsolódni visszajöjjetek a városba? – Csak nagyon ritkán, és nehezen szánjuk rá magunkat, hogy visszatérjünk egy-egy program kedvéért a városba. Mire a napi teendőkkel végzünk, már nem kívánunk újabb programot. Egyszerű gondolkodásra és olyan önzetlen érzésekre tanít bennünket folyamatosan a természet, hogy azok a rendezvények, amelyek olykor álságosak, esetenként őszintétlenek, már nem vonzanak bennünket. Kicsit belefáradtam választott szakmámba, az építészetbe is, mert úgy éreztem, hogy ezek az általad említett alkalmak szinte kötelező megmutatkozások, jelenlétek ahhoz, hogy munkát szerezzünk. Többek között ezért hagytam fel az építészi praxissal is. – Mit jelent, hogy abbahagytad az építészetet? Nem vállalsz tervezési megbízatásokat? – Én most már nem tervezek. Már hatodik éve, hogy egy kecskeméti cégnél dolgozom tervezési koordinátorként, és mellette végzem a sokféle szabadidős tevékenységemet, például a méhészkedést. A beosztásom a cégnél fix munkaidővel jár, pontosan tervezhető az elfoglaltságom, jobban a családhoz tudom hangolni az életemet. Az életmódunk azt igényli, hogy lehetőség szerint egy autóval össze tudjuk szedni az egész családot a nap végén. Fél-egy óra várakozásért nem érdemes hazajönni, és újra visszaautózni a városba, nap mint nap össze kell várjuk egymást. Ebbe már nehezen fért bele a tervező építész rapszodikus időbeosztása, az ügyfelekkel való, olykor kiszámíthatatlan idejű találkozások. Ezek a tényezők érlelték meg a döntést, miattuk alakítottuk át úgy az életünket, ahogyan az most zajlik. És amiben mindannyian megelégedetten és boldogan élünk. Bérces Dóra civil aktivista – Bérces Dóra egykori civil aktivista ötödik éve él egy tanyán, Fülöpjakab és Kunszállás közelében. A fővárosban született, élettársi kapcsolat révén került Kecskemétre, majd egy merész döntéssel az alföldi tanyavilágot választotta új életteréül. Immáron egyedül. – Valóban két lépcsőben kerültem ide, ahol most élek. Kihívás volt már a kisvárosi életet is megszokni, bár bevallom, nagyon tetszett, megszerettem, emberi léptékű város volt Kecskemét. Onnan kiköltözni a tanyára valóban nagy ugrás volt. Gyermekkoromban nem is értettem, hogyan maradnak életben falun az emberek. Azt meg végképp elképzelhetetlennek tartottam, hogy én magam ilyen körülmények között éljek. A fővárosban nőttem fel, de mindig külvárosi gyerek voltam, Vecsés, Pesterzsébet, Pestlőrinc voltak az életünk állomásai. Panelgyerek vagyok, 12 éves koromig éltünk lakótelepen. Utána felépítettük a házunkat, szintén Budapestnek egy falusias részében. Volt kertünk, tartottunk állatokat, nagyon más körülmények között éltünk ott már, mint a panelben. Voltak kacsáink, libáink, nyulak és kecskék is. Hajnalonként kaszálni jártam apámmal, készítettünk sajtokat, nagyon más jellegű élet volt, mint ahogyan a gyerekkorom eltelt.
