Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - ***: Tanyán élő értelmiségiek (Kriskó János beszélget Balanyi Zoltánnal, Lakó Andrással és Bérces Dórával)
83 már túl voltam az első sokkon, végiggondoltam, és rájöttem, hogy túlzottan is beleépítettem magam a házamba. Nem szabad, a ház nem erre való, nem szobor, nem szabad hozzá ragaszkodni. Amikor beláttam ezt, akkor a régi házat el is tudtam engedni. Ha egyszer el kéne mennem innen, simán itt tudnám hagyni ezt az újjáépített tanyát is. Nem ragaszkodom már úgy hozzá, mint kezdetben. Úgy fogom fel, mint egy tanítást. Lassan ötvenéves leszek. Mire az ember eljut az élete végére, meg kell tanulnia elveszíteni bizonyos dolgokat. Először a kisebbeket, hogy az út végére képes legyen majd elengedni mindent. – Gondolkodtál már azon, hogy meddig lehet itt maradnod, egy szál magad? – Addig csinálom, ameddig bírni fogom. Utána majd valaki rendelkezik, hogy mi legyen vele. Még nagyon sok szobrot szeretnék készíteni, az életművem még közel sem lezárt, nincs vége. Egy dolog biztos: amit kaptam, azzal el kell számolni. A végén nem fog érdekelni, hogy miért nem, csak az, hogy miért igen! Így aztán B tervekkel nem foglalkozom. Ragó Lóránt kollégám tragikus halála is azt jelzi: hiába van akármilyen terv, egy pillanat alatt alakulhat másként az élet. Annyi célom van, hogy be tudjam teljesíteni a hivatásomat. Ha ez sikerül, akkor én boldog, célját elért ember leszek. Lakó András építészmérnök – Mi vitt rá arra, hogy tősgyökeres városiból tanyai ember legyél? – Az első meghatározó élmények gyermekkoromban értek. A nagyapámék Helvécia mellett, Köncsögpusztán éltek, egy áram nélküli tanyán. Mi, az unokák nagyon sokat ültünk lovas kocsin, élveztük az erdő-mező illatát. Imádtunk rohangálni a tágas, szabad tereken, illetve ellestük azokat a tradicionális mozdulatokat és fogásokat is, hogy például hogyan fejik meg a tehenet, hogyan vágja le nagymama a csirkét. Eleven emlék, hogy egyenesen a fáról esszük a gyümölcsöt, és a leve végigfolyik a könyökünkig. Ezek a képek és élmények meghatározó módon beleépültek a gyermekkorunkba. A húgommal ketten voltunk testvérek. A szüleim vittek bennünket a nagyszülőkhöz, és gyakran teljes családi program volt, ők is részt vettek benne, nem csak mi, gyerekek. – Budapesten, a Műszaki Egyetemen építészmérnöki diplomát szereztél. Egy pillanatra sem szippantott be a nagyváros? Miért vágytál továbbra is a tanyai életre? – Egyetemista koromban még nem tudatosodott bennem, hogy tanyán fogok élni, csak vágytam vissza, mert a vidéki, tanyai környezet rabul ejtett. Ez adta a lehetőségeket a munka utáni feltöltődésre, a nagy biciklizésekre, erdei túrákra, a természetbe való rendszeres kijutásra. De hogy végül, már házasként, tanyára költöztünk, az egy barátomnak, Somodi Ferencnek volt köszönhető. Ő egy nagyon aktív és ismert gazdaember, gyönyörű almáskertet gondoz, amely néhány éve az év legszebb gazdasága címet is elnyerte. Ugyanakkor neves természetfotós, aki hazai és nemzetközi megmérettetéseken is rendre jól szerepel. Vele jártuk közösen az erdőt, mezőt, vidéket. Az ő tanácsára, rábeszélésére szereztünk egy darabka földet, majd a feleségemmel közösen úgy döntöttünk, hogy építkezzünk, próbáljuk meg, kezdjük a közös életünket itt, a tanyán.
