Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Rigó Róbert: Az alföldi, tanyás paraszti gazdálkodás értékei
71 fogalmazott, amikor a szintén egykori arisztokrata barátjával beszélgetett a régi időkről, a kastélyról, a parkról, a tavacskáról, a szobalányokról, a kertészekről, sofőrökről, az erdészekről és kutyáikról, amiket annyira szerettek. És amikor ezekből már semmi nem maradt, megkérdezte a barátját, hogy mindez nem hiányzik-e neki, a következő választ kapta: „Nem hiszem, barátom – mondta némi idő után. – Nem. A haza nem egy hely valahol, a haza: az emlékeink.”4 Már a 19. század végén megjelent az a törekvés, hogy a néprajz legfontosabb küldetése az eltűnőben lévő népi kultúra megmentése. Ez a törekvés 1945 után, a radikális társadalomátalakítási presszió következtében még inkább felerősödött, „a hagyományos kultúra hordozójának, a parasztságnak a széthullása, fölbomlása, a néprajzosok a »mentsük, ami menthető« jelszavával minél átfogóbb, sürgető, múltmentő gyűjtőmunkába kezdtek.”5 Ekkoriban gazdag múzeumi gyűj temények és adattárak, kézikönyvek, monográfiák, tanulmányok sora született. Tehát mára múzeumokban raktározzuk, tároljuk nagyszüleink, dédszüleink régi eszközeit, tárgyait, skanzenekben építettük újra egykori épületeiket. Próbáljuk, igyekszünk megőrizni a parasztság tárgyi kultúráját, lakókörnyezetét, de a legfontosabbat, a munkakultúrát, az évszázadok során kiforrott, tökéletesített gazdálkodásra vonatkozó tudást és életformát (aminek a vallás és a népha gyományok, szokások adták az éves ritmusát) végérvényesen hagytuk, hagyjuk elveszni. Holott ez a lényege, az esszenciája, a legfőbb értéke a múlt örökségének. Ez az, ami egyszer még jól jöhet, amit meg kellene őrizni a jövőnek, mert még hasznosítható, használható lehet, ha nem is az egykori formában. A nagyszüleim néhány évtizeddel ezelőtt még egy nagyrészt önellátó, többet termelő, mint fogyasztó, takarékos és racionális gazdaságot működtettek, nagyon sok munkával, a környezeti terhelésük szinte minimális volt. Az ő idejükben még látszott az elvégzett munka értelme, a természet körforgása és működőképessége, munkájuk eredményeként a biztonságos megélhetés, ezeket ma mind megkérdőjelezhetjük. Az ő tudásukat és szemléletüket ki őrzi meg, ki adja tovább? Ki tudja, hogy ez a generációk tapasztalatain csiszolódott munkakultúra, ami az adott táji környezethez alakult, mikor fogja a túlélést jelenteni az itt élő emberek számára? A 2020 tavaszán, a világon végigsöprő és a globális világgazdaságot a mai formájában pillanatok alatt felforgató koronavírus-járvány elemi erővel veti fel ezeket a kérdéseket. A növekedésen és a fogyasztás maximalizálásán alapuló globális világgazdaságot, ami tönkreteszi a környezetünket, a munkánkat, végső soron az életünket, miért is érdemes fenntartani? Mit ad a technikai, technológiai fejlődés nyújtotta kényelemért cserébe? Hogy kitágult a világ és utazhatunk, amire újfent a turizmusipar telepedett, és tömegekkel kell megküzdenünk a repülőtereken és a neves látnivalók előtt, vagy hogy a drága pénzen megvett autónk magától beparkol, és megmondja, merre forduljunk a kereszteződésben? Ez tényleg fon tos, ettől jobb lesz az életünk, hogy ezekért törjük magunkat nap mint nap, és az igazán lényeges dolgokra ne maradjon időnk, energiánk? 4 Schirach 2020, 45. 5 Kósa 2017, 34.
