Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Rigó Róbert: Az alföldi, tanyás paraszti gazdálkodás értékei
70 Ugyanakkor az évszázadok során kifinomult munkakultúra a gazdálkodásuk, a mindennapi életük szinte minden területén megfigyelhető volt, és ezek összefüggtek egymással, az egyik tevékenységre, folyamatra épült a másik. Csak ezen a módon lehetett a szűkösen rendelkezésre álló természeti erőforrásokat a legoptimálisabban hasznosítani. A Duna–Tisza közi mozaikos, inkább gyenge minőségű homokos, barna homokos talajon ez az önellátást középpontba állító, a költségeket minimalizáló tanyás, paraszti kultúra fejlődött ki. Az ország különböző tájain a hasonló paraszti gazdálkodás és kultúra más-más formát öltött, alkalmazkodva a helyi adottságokhoz. Nagyapámék majdnem teljes egészében önellátó és környezetbarát életmódot folytattak a tanyájukon. Szinte mindent megtermeltek a maguk számára, zöldsé get, gyümölcsöt − amiből sokfélét és szinte csak hagyományos fajtákat termeltek, − soha nem vettek, tejet, tojást, bort. Hússertést és marhát eladásra is termeltek, amiből számottevő bevételük volt akkoriban, és a felvásárlásuk is jól megszerve zett volt. A téesznek talán az volt a legnagyobb érdeme, hogy rajta keresztül a parasztok viszonylag jól tudták értékesíteni a termékeiket, illetve nagyszüleimhez kijártak a faluból is vásárolni. Nagyapám minden szerda reggel az állatok körüli teendők elvégzése után megmosdott, megborotválkozott, fölvette az öltönyét, kifényesítette a cipőjét, a nadrágszárára csíptetőt tett, és bekerékpározott a faluba. A csomagtartón vitte a szódásládát a literes csereüvegekkel és a két nagy bőrszatyrot. Az egyikbe vett két kétkilós kenyeret, a másikba, amire éppen szükségük volt: lisztet, cukrot, sót, kávét, teát, fűszereket, tisztálkodószereket. Azért szerdán ment, mert ez a piacnap a faluban a mai napig, ilyenkor a tanyai emberek is mind bementek a faluba, vásároltak, ügyeket intéztek, találkoztak egymással. Nagymamám rendszerint évente egyszer jutott be a faluba, halottak napján a temetőbe, a szüleihez, rokonaihoz. Életében talán néhányszor, ha járt városban, Cegléden, esetleg Szolnokon. Nagyjából a tanyától egy kilométeres sugarú körben élte le szinte a teljes életét. Szemetet gyakorlatilag nem termeltek, nagymamám a felfordított és száraz tehéntrágyát is hazavitte a gyepről, és a sertéseknek azzal melegítette a vizet. Közművek közül egyedül árammal rendel keztek a tanyán, de azt is csak világításra használták. Télen a kályha tetején főz ték, melegítették az ételt és a vizet, de gáztűzhelyet és palackos gázt is használtak. Itt a Duna–Tisza közén a gyermekkori emlékeik miatt él az emberekben egyfajta tanya- és parasztromantika. Sokan vágynak rá, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy tanyájuk, ott a maguk módján kicsit gazdálkodnának, kint lennének a természetben, és egyfajta független, önálló, önellátó életet élnének. Ezen értékek és gondolatok alapján sokan vásároltak, vagy a kárpótlással kaptak vissza tanyát, és újították fel a rendszerváltás időszakában, áldoztak rá időt és energiát, de a jövedelmet és kényelmet jelentő városi életet sem akarták, tudták feladni. Persze a tanyát előbb-utóbb feltörték és kifosztották, a kert a rendszeres munka híján elvadult, az elültetett gyümölcsfák kipusztultak. Az orgona és a bodza felverte a bejárást és előbújt a lábazat mellett, a cserép lecsúszott, a vályogfal vizesedett, majd mállott, a jól megrakott téglakémények bírták legtovább. Maradt a gond, a nyűg és az omladozó épület, az elvadult porta a romantikus tanyasi napokhoz képest. Ahogy Ferdinand von Schirach, arisztokrata családból származó író
