Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Rigó Róbert: Az alföldi, tanyás paraszti gazdálkodás értékei
69 tehenek késő őszig legelni tudtak. A nagyszüleimtől elvett legelőket ekkoriban a téesztől már visszabérelhették, a négy tehén után 12 kataszteri hold járt nekik. Ezekben a téesz-időkben a háztáji egy kataszteri hold szántó lehetett, emlékszem, hogy egyszer nagyapám nagyon el volt keseredve, mert valami félreértést és szóváltást követően a mezőőr ténylegesen kimérte neki az egy holdját, és ezzel megharmadolta azt a területet, amit éveken át használt. Az volt a gyakorlat, hogy egy pár métert minden évben hozzászántottak a háztájihoz a „közösből”, ami persze korábban mind a sajátja volt. A boglyákat az aratás után, de még a kukoricatörés előtt hordtuk be. Erre rendszerint augusztus végén került sor. Nagyapám a korábbi munkahelyéről, az ötszáz méterre lévő téesz-lóistállótól hívott fogatot, rendszerint Gajdos Pista bácsit, aki jól értett a kocsi megrakásához, és jó kedélyű ember volt. A kétlovas kocsira ilyenkor vendégoldalt tettek, ami a gumis kocsi platóját 60-80 centiméterrel megnagyobbította. Egy-egy jól megrakott kocsira másfél-két boglyát tudtunk felpakolni. A kocsit két ember rakta, és két ember adta fel a szénát, ami egyre magasabb lett, a végén már nem is volt egyszerű lecsúszni, -mászni a tetejéről. A kocsit kötéllel átlósan lekötöttük, és a lovakkal elindultunk a tanyába. A tanya kerítésén kívül voltak a rakományok: széna- és szalmakazlak, kukoricaszár kúpokban, répacsík a szolnoki cukorgyárból. A lovas kocsin behozott szénát körülbelül nyolc-tíz méter hosszú és három-négy méter széles kazlakba raktuk. A kazlat nagy gonddal kellett megrakni, hogy egyenletes keménységű legyen, két méter után fokozatosan szűküljön, hogy egész télen ne ázzon be. A kazlak oldalát kézzel meghúztuk, hogy a vizet gyorsabban ledobja magáról, és méterenként ezt is lekötöztük a boglyákhoz hasonló módon. Amikor az első fagyokat követően, késő ősztől a teheneket már nem hajtották ki a legelőre, akkor az istállóban az abrakon túl szénát, lucernaszénát és kukoricaszárat ettek. Nagyapám ekkor vágta meg a kazlat az alaposan megélezett kazalvágóval, amit egyszerre nyomni és taposni is kellett. Az így megvágott szénát nagy, fonott kosárba pakolta, jól teletömte , majd egy a fülére erősített kötelet áthúzott a tetején, és a másik fülén is, ezt követően nagy lendülettel a vállára vette és behordta több fordulóban a jövő heti adagot. Ha nagy hóra, hidegre volt kilátás, akkor többet is, amit az istálló sarkába öntött, innét porciózták a teheneknek a következő fejésig, etetésig. Miután végzett, végigment azon az útvonalon, amelyen hordta a szénát, és minden egyes csomót, szálat összeszedett. A négy tehenet kézzel fejték, nagymamám tenyere jóval nagyobb is volt, mint az enyém, pedig hatvan kilónál soha nem volt több. Apai nagyszüleim hihetetlenül sokat dolgoztak, az újjáépített tanyájuk mellett négy házat vettek, illetve emeltek a faluban. A precízen, takarékosan, szi gorú, tradicionális rendben végzett munka mellett azonban szinte semmire nem maradt idejük. A vallásosság, a népi, paraszti hagyományok és ünnepek megtartása teljesen háttérbe szorult az életükben, rendszerint a családi élet is a munka köré szerveződött. Talán ezzel kompenzálták a kényszerkollektivizálás során elszenvedett sokkhelyzetet, amikor a nemzedékek sora által megszerzett földjüktől, a mezőgazdasági eszközeiktől és az állatállományuk jelentős részétől megfosztották őket, vagy csak nagyapám anyagias szemlélete dominált mindenki és mindenek fölött.
