Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Rigó Róbert: Az alföldi, tanyás paraszti gazdálkodás értékei
68 ez az ő dolga volt. A négy tehenet négy-ötméteres láncon hajtotta ki minden reggel áprilistól októberig, a tanyától három-négyszáz méterre lévő gyepre. Vagyis nem kellett azokat hajtani, mert mentek maguktól is, délben behajtotta őket a vályúhoz itatni, abrakolni, utána ismét ki a gyepre, és ott voltak sötétedésig. A teheneket a nevükön szólították, mindig valami egzotikus gyümölcsről, növényről voltak elnevezve: narancs, citrom, füge, kávé – amik akkoriban hiánycikknek számítottak a vasfüggönytől keletre. Ezeken túl délelőtt és délután még egyszer kiment és odébb pányvázta őket, ami azt jelentette, hogy a friss fűből kaptak még úgy fél métert, ez persze függött a fű nagyságától és a tehén étvágyá tól is. A lényeg az volt, hogy ne tapossa le a füvet, hanem mindig annyit engedjen neki, amennyit jóízűen megeszik. A cövekverő egy nagy vasdarab volt, például a kardántengely vége, amivel elég nagyot lehetett ütni a cövek fejére, hogy a száraz, gyepes talajba belemenjen. A nyári nap néha úgy felmelegítette ezt a vasdarabot, hogy alig lehetett megfogni. A gyep nagyobbik részét csak kaszálást, gyűjtést követően legeltették. A kaszálást már rendszerint géppel végezték, pár nappal utána a nagyvillákkal kimentünk és megforgattuk a rendeket, hogy a másik oldala is száradjon. A kaszálás időpontját lehetőleg úgy kellett megválasztani, hogy a széna, amíg renden van, ne ázzon meg, de a bérkaszás ütemezése is meghatározó volt, hogy éppen mikor ért oda. A rendek megforgatását követőn kezdődött a gyűjtés, ezt már többen csináltuk, rendszerint apám és én is részt vettünk benne. Az ilyen munkákra, ha csak ketten mentünk ki, nagyapám mindig vitte magával a bőrtáskáját is, amiben benne volt egy literes coca-colás üveg kövidinka, ami parafadugóval volt lezárva, egy literes szódával és a konyharuhába csavart két kétdecis pohárral, ha többen voltunk, akkor nagyobb adag dukált. Amíg kisebb voltam, a mamámmal mi apró rakásokba, úgynevezett csirkékbe gyűjtöttük össze a szénát, ezt a férfiak egy nagyvillával felszúrták, és petrencéket raktak belőle. A petrence aljára négy nagyvilla széna került, fölé három, majd szépen hegyesedett, hogy eső esetén a víz lefolyjon róla, és ne ázzon be. Ha netán beázott, akkor megpenészedett, befeketedett, porzott, bebüdösödött, és az állatok nem ették meg. Ezzel egyidőben a két méter széles fogas fagereblyével az egész gyepet be kellett járni, hogy az esetleg elhullott fűszálakat összeszedjük. Nem volt pocsékolás, minden fűcsomóért le kellett hajolni, petrencékbe rakni. Pár hétig petrencékben állt a széna, hogy tovább száradjon, utána ezekből boglyákat raktunk. A petrencéket nagyjából háromméteres, az egyik végén kihegyezett petrencehordó rudakkal hordta össze két ember. A két rudat a hegyes felével a petrence alá szúrtuk, megemeltük, és így vitte a ké t ember. Ebből is négy petrence szo rosan egymás mellé rakva került az alapba, a többit mellé vittük, egy ember állt a készülő boglyán, a másik villával adta fel neki a szénát . A boglyát is szép kúposra kellett rakni, ezeket már rendszerint le is kötöttük két átlósan átdobott madzaggal, aminek leszorítás céljából két-két tégla volt a végére kötve, hogy a szél nehezebben tudja megkezdeni, esetleg felborítani. Viharos, nagy szélben néha ez is előfordult. Átlagosan egy-másfél hold gyepről lett egy-egy boglya széna. Nagyapámnak a tanyája közelében volt hat hold gyepe, és attól egy kilométerre még egy hatholdas terület, ide a teheneket csak ritkán hajtották ki, azokban az években, amikor a tanyánál elfogyott a kaszálás utáni sarjú, amit a
