Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Szilágyi Zsolt: Alkalmazkodó mezőváros (A kecskeméti tanyák kialakulásának éghajlattörténeti kontextusa)
14 eltérő jelentésben. 3 Kutatásai során felismerte, hogy a legutóbbi eljegesedés óta „újból egy jégkorszakban, egy mérsékelt, kis jégkorszakban élünk, immár nagyjából négyezer éve”.4 A fogalom ezt követően terjedt el, s idővel egyre inkább a középkori éghajlati optimum (900–1250/1300)5 utáni korszak megjelölésére szorítkozott mind a földrajz-, mind a tör ténelemtudományban. A kis jégkorszak a legújabb kutatások alapján 1250 és 1300 között kezdődött, majd valamikor 1850 és 1900 között, legkésőbb (pl. a Kárpát-medencében) a 20. század első felében ért véget.6 Hogy milyen kiváltó okai lehetnek az éghajlatváltozásnak, arról máig nincs tudományos konszenzus. Olyan bonyolult a rendszer struktúrája és működése, hogy az okok is valószínűleg egyszerre sokfélék; ráadásul a rendszer elemei közül épp egy olyan tényezőt nem ismerünk eléggé, mint a vízburok, holott Földünk felszínének több mint 70 százalékát víz borítja. Amíg nem rendelkezünk erről is minőségében más tudással, addig nem lehet a kiváltó okokkal kapcsolatban határozott álláspontra helyezkedni. Két tényező azonban biztosnak tűnik: jelentős hatása van a Napnak és a működő vulkánoknak (1. ábra). Ezekre hivatkoznak a legtöbbet, de megemlítik még általában a Föld pályaelemeinek a változását, a lemeztektonikát vagy a meteorbecsapódásokat is. Ugyanakkor az utóbbi időben egyre nagyobb figyelmet nyert az Észak-atlanti Oszcilláció mint éghajlat-módosító jelenség. Pozitív fázisban az átlagtól eltérően melegebb és szárazabb, negatív fázisban viszont hűvösebb és csapadékosabb éghajlatot eredményez a Kárpát-medence területén.7 Az elmúlt években egyre több bizonyíték áll rendelkezé sünkre, hogy a Würm-kori eljegesedés idején az észak-atlanti térség klímaingadozásai egyformán hatással voltak az európai kontinens éghajlatára és őskörnyezetére; beleértve a Kárpát-medencét is. Következésképp a naptevékenység és a vulkánkitörések – mint leggyakrabban számba vett okok – mellett számolnunk kell az óceáni áramlatok, a sarki jégtakaró, a tengerjég kiterjedése és a szélrendszerek közvetett hatásával is, amikor a Kárpát-medence éghajlatváltozásait kutatjuk.8 Noha a vulkánokkal kapcsolatban, tudománytörténeti szempontból viszonylag korán, már 1913-ban felmerült, hogy a kitörések alkalmával légkörbe került hamuszemcsék lehűlést okoznak,9 ezt meggyőzően bizonyítani csak jóval később, 1970-ben sikerült. 10 3 Fagan 2000. 4 Matthes 1939: 520. (Kiemelés: Sz. Zs.) Később, saját korára vonatkozóan hozzátette, hogy a glecs cserek gyors visszahúzódása még nem jelenti a (kis) jégkorszak végét. Azzal érvelt, hogy az elmúlt évszázadokban is többször volt felmelegedési, majd visszahűlési periódus, amit egyértelműen bizonyítanak az alpi jégárak egymást követő végmorénasáncai (Matthes 1940: 400. vö. Wei-Hock Soon–Yaskell 2003: 208). A Matthes által kis jégkorszaknak elkeresztelt időszakot nevezi ma a földrajzi szakirodalom szubboreális (Kr. e. 3000–500) és szubatlanti (Kr. e. 500-tól napjainkig tartó) korszaknak (Gábris 1997), mely periódus a holocén kor utóbbi 5000 évét jelöli. 5 Lamb 1995: 155–169. 6 Uo. 192–221. vö. Miller et al. 2012. A periodizálás látszólagos bizonytalanságát az adja, hogy nemcsak kontinensenként, hanem azon belül is, regionális különbségek mutathatók ki. Vannak olyan vidékek, ahol a lehűlés korábban kezdődött és hamarabb ért véget, s vannak ettől eltérő vidékek is. 7 Mandl 2009: 41. vö. Gulácsi 2017. 8 Újvári et al. 2017. 9 Humphreys 1913-ban azt fejtegette, hogy nem új keletű annak feltételezése, hogy a vulkánkitörések hatással vannak a légköri viszonyokra, közvetve a lehűlési folyamatokra; hangsúlyozta, hogy már Benjamin Franklyn összefüggésbe hozta az 1783-as izlandi vulkánkitörést az azt követő szélsőséges időjárási viszonyok kialakulásával (Humphreys 1913: 6.). Továbbá lásd még Uő 1920: 569–603. vö. Dörries 2006: 96–100. 10 Lamb 1970.
