Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Fülöp Tamás: Az elveszett édenkert
9 közösségeket alkotó nemzetállamok kapcsolatrendszere is mozgásba lendül, ami a föderációs államrendszerek létjogosultságát kérdőjelezheti meg, jóllehet a globális problémákra egyéni megoldásokkal már nem lehet válaszokat találni. De a bennünket körülvevő világról alkotott képünket alapjaiban rajzolta felül a 2019-es év végén felbukkanó, majd 2020 tavaszára világjárvánnyá terebélyesedő új, globális fertőző megbetegedés, a koronavírus. Emberek milliárdjainak mindennapi, megszokott életét írta felül a koronavírus-járvány és az annak következtében meghozott korlátozó intézkedések sorozata. Jóllehet a virológusok, epidemológusok és hálózatkutatók – köztük a magyar származású, Bostonban dolgozó fizikus, Barabási Albert-László – évek óta hangoztatott, egybehangzó véleménye szerint csupán idő kérdése volt, hogy az emberiség életmódjából, fogyasztási és utazási szokásaiból, élelmiszerszerzési technikáiból eredően mikor jön létre és terjed el világszerte egy új, az emberre is veszélyes vírus, elsősorban a globalizációnak és a világméretű mobilitásnak köszönhetően. „A 21. században nem az a kérdés, hogy lesz-e világméretű járvány, hanem az, hogy mikor és hogy mennyire lesz pusztító” – vetette fel már fél évtizeddel korábban a kutató. A koronavírus terjedését és pusztításának mértékét látva valóban felmerül a kérdés, vajon képesek leszünk-e megállítani, és mikor ezt a járványt, és mennyire tudjuk lelassítani annak érdekében, hogy az egészségügyi ellátórendszer minél több megbetegedett ember életét legyen képes megmenteni. A világjárvány – hasonlóan a klímaváltozáshoz – szemléletes bizonyítékát adta annak, hogy az emberiség a bajt, a veszélyt addig nem hajlandó felismerni, és nehezen képes azzal szembenézni, amíg nincs kézzelfogható közelségben, amíg személyes életére, megszokott életmódjára nincsen közvetlen kihatással. Ma már jól látszik, hogy felkészületlenül érte az emberiséget ez a világjárvány, amely mindazon túl, hogy sokak életét veszélyezteti, a mobilitás, a társas érintkezés, a fogyasztás korlátozásával, a gyárak és üzemek leállításával kihatással van embertömegek életmódjára, mindennapjaira is, és a világgazdaság működését is alapvetően befolyásolja. Ezért is esik egyre többet szó az egyes országok, nemzetközösségek válságkezelésének eredményességéről, a vezetők óvintézkedéseinek helyességéről, a járvány nyomában járó recesszió és elszegényedés megakadályozása elleni fellépésről, a társadalmi reakciókról, és arról az alapvetően új világról, ami a járvány után vár majd az emberiségre. Egyre többen gondolják úgy, hogy a világ nem lesz ugyanabban a formában folytatható, ahogy az a világjárvány előtt volt, és az emberiség talán soha nem térhet vissza ahhoz, amit „normálisnak” tartott vagy megszokottnak vélt a koronavírus-járvány kitörése előtt, függetlenül attól, hogy sikerül-e védőoltást kifejleszteni a vírus ellen, avagy sem. A világjárvány – és a vele járó megpróbáltatások, az általa előidézett alapvető változások – újult erővel irányították rá a figyelmet a globalizáció árnyoldalaira és az emberiség életmódjának ellentmondásosságaira, a mértéktelen növekedésben, a folyamatosan bővülő fogyasztásban, a kereskedelem, a szolgáltatások és a közlekedés feltartóztathatatlannak tűnő áramlásában rejlő ambivalenciákra. Az ok-okozatok és az összefüggések feltárásán, valamint a mindannyiunk számára megfelelő megoldások felkutatásán túl azonban nem a felelősségkeresés és a szégyenérzetre alapozott bűntudat kell, hogy vezérelje az emberi civilizációt.
