Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Fülöp Tamás: Az elveszett édenkert
10 Az emberiségnek a globalizáció negatív hatásainak mérséklése és az ökológiai katasztrófa elkerülése érdekében is túl kell lépnie a bűntudaton és a vádaskodáson, és neki kell kezdenie a gyakorlati feladatok megoldásának. Maga a válság, mint a változás egyik formája, mint egy új korszak vajúdása, egyúttal lehetőség is az átalakulásra, a megújulásra. Újult reménykedéssel és cselekvő elszántsággal kell azon dolgozni, hogy a világjárvány okozta társadalmi trauma és gazdasági visszaesés sokkja valóban arra késztesse a világ befolyásos gazdasági és politikai döntéshozóit, hogy nemzetközi összefogással tegyenek konkrét lépéseket az emberiség jövőjét fenyegető egészségügyi és ökológiai katasztrófák elkerülése, egy mindenki által élhetőbb, a következő generációk számára is fenntartható világ megteremtése érdekében. „Egy bárkában vagyunk” – utalt az emberiség közös felelősségére, az emberek egymásrautaltságára Ferenc pápa a koronavírus-járvány miatt üresen álló római Szent Péter-bazilika előtti téren elmondott 2020. március 27-i Urbi et Orbi homiliájában. A katolikus egyház vezetője szerint a világjárvány – leleplezve emberi sebezhetőségünket, hamis és felesleges bizonyosságainkat, amikre eddig céljainkat, terveinket és szokásainkat építettük – rávilágított arra, hogy mennyire megfeledkeztünk, és nem törődtünk mindazzal, ami „éltet és erőt ad életünknek és közösségeinknek”. A pápa szerint a földünkön és a világban tapasztalható jelen ségek azt igazolják, az emberiség eddig sokkal jobban törődött saját énjével, életmódjával, külső megjelenésével, mint az embertársaihoz való tartozással, azt gondolva, „örökre egészségesek maradunk a beteg világban”. És míg úgy tűnt, „teljes sebességgel haladtunk előre, erősnek és mindenre képesnek éreztük magunkat. Haszonra éhezve hagytuk, hogy a javak halmozása és a sietség elkábítson. Nem álltunk meg, nem tértünk magunkhoz a háborúkkal és a globális igazságtalanságokkal szemben sem, nem hallottuk meg a szegények és súlyosan beteg bolygónk kiáltását sem.” A világjárvány által előidézett trauma emlékeztet arra, hogy az emberiség válaszút elé érkezett, s döntenie kell, hogy az eddigi hangos, de külsőségekre és látszatra épülő életet, vagy a mértékletességet, a csendes szolgálatot, a testvériséget és a szolidaritásra alapozott közösséget választja. Emberemlékezet óta először fordult elő a 2020-ik esztendőben, hogy Európa és a világ keresztényei a húsvéti szertartást nem a templomaikban hallgathatták meg. Önmagunkba mélyedésre késztet bennünket ez a helyzet, rádöbbentve egyént és közösséget egyaránt arra, hogy „Nem vagyunk elegek önmagunknak, egyedül elsüllyedünk”. Meritum humanum aeterna Abban ma már egyre többen egyetértenek, alapvető változásokra és változtatásokra van szükség, gondolkodásban és tettekben is ahhoz, hogy az emberiség által előidézett, immár saját létezését veszélyeztető ökológiai katasztrófa elkerülhető legyen, és a megkezdődött klímaváltozás következményei mérsékelhetők legyenek. A szükséges képlet alapvetően rendelkezésünkre áll. De vajon képes-e az ember arra, hogy egy magasabb cél, a közösség jövője érdekében saját életmódján változtasson? Képes-e az emberiség arra, hogy az elkövetkezendő generációk számára kényelmének, jólétének egy részéről lemondjon? Képesek
