Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Borsodi L. László: A számkivetett én seholvidékei (Bodor Ádám: Sehol)
107 Borsodi L. László A számkivetett én seholvidékei Sehol: határozószói értékű általános névmás. Mintha Bodor Ádám elbeszéléskötetének a címével azoknak üzenne, akik eddig megjelent művei, különösen regényei kapcsán (Sinistra körzet , Az érsek látogatása , Verhovina madarai ) író-olvasó találkozó kon mindig arról faggatták: hol játszódnak, milyen földrajzi-történelmi valóságban fellelhető vidékeknek felelnek meg az események helyszínei. Noha a Sehol ban is találkozni a tapasztalati valóságban létező, illetve képzeletbeli, konkrét névvel rendelkező hely- és helyiségnevekkel, mint a „Matterhorn égnek meredő jeges orma”, a Szűz Macska vendéglő, a Dvug partja, völgye, a Hlinka-tető, a kantin, Leordina, Pitvarszk, a Severecki-tó vagy a Maglavit börtön, ezek a nevek ugyanolyan véletlenszerűek, ugyanolyan esetleges jelölő és jelölt viszonya a névadásban, mint ahogyan azt a szerző korábbi alkotásaiban megszokhattuk. Sőt, ezúttal a könyv címe a Bodor epikai világának védjegyét jelentő hangulatos-változatos, többféle, kevert nemzeti identitást sejtető neveket – s ez már nemcsak a tér megnevezéseire, hanem a szereplők nevére is igaz – a sehol általánosságába, a nemlét egyetemességébe utalja. A számmisztikát mantrázók számára is világos lehet: a kötetet kitevő hét elbeszélés nem a teljesség, ellenkezőleg, a teljesség tagadásának a narratívái. Ez a tagadás azonban poétikailag nem a NEM artikulálásával jön létre, a valamikor tán létezett múltbeli értékek iránti nosztalgia mázával, elégikus atmoszférateremtéssel, hanem az IGEN érvényesítésével, a nemlét, a sehova nem tartozás, a soha és sehol meg nem történhetőség állításával. De az is lehet, hogy Bodor világának ez az oppozíciókban való végiggondol(tat)ása hibás. Lehet, egyszerűen csak azt mondják ezek a szövegek: ilyen a világ, amilyen. Zord, dehumanizált, ok és cél nélküli, önmaga végkifejletéhez eljutni képtelen, amiben nem jönnek létre tulajdonképpeni események, csak ösztönszerű cselekvések, csak történések vannak, amiket nem irányít senki – az Órás hiányzik, mondaná Exupéry –, és ha valami működik, az a véletlen. A világ abszurditását pedig úgy beszéli el az egyes szám első személyű narrátor, amelynek maga is részese, elszenvedője és tanúja, hogy kétféle minőségéből adódóan egyszerre képes láttatni azt, ami abban elborzasztó és nevetésre indító, vagyis groteszk. A zord, dehumanizált stb. jelzők azonban az értelmező következtetései, mint ahogy az abszurd és groteszk megnevezések is. Az elbeszélő ugyanis közvetlenül nem minősít, nem értékel, nem reflektál, ahogy az őt körülvevő világ szereplői sem nyilvánítanak érzelmeket, nem mondják el, mit gondolnak, nem tudni, egyáltalán vannak-e gondolataik. Nincsenek abban a helyzetben. De akkor milyen helyzetben vannak? Milyen világ hát az, amelyet teremt a fapofával mesélő, a nem hétköznapit hétköznapi ként előadó narrátor, és amely által maga is teremtődik? A könyv nyitóelbeszélése, A Matterhorn mormotái akár megtévesztő is lehetne. Olyan közegben játszódik, ami Bodor novellisztikájában és regényeiben nem megszokott:
