Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Borsodi L. László: A számkivetett én seholvidékei (Bodor Ádám: Sehol)
108 olyan hétköznapi, városi környezetben, amelyben a természet közvetetten, az egyes szám első személyben beszélő biológus tudományos érdeklődésének a témájaként jelenik meg, akinek szakterülete a rágcsálók és mókusfélék. Az (ön)életrajzi színezet, az élet hétköznapi logika (normális rendje?) szerinti működése – amit a beszélő tudományos ambíciói, a Spináth Jolival való régi ismeretség, a vele való meghittnek tűnő beszélgetés alapoz meg – csak látszat, és a hétköznapi hamar abszurdba fordul át. A mormotaszakértő narrátor számára ugyanis – akinek tudomására jut, hogy megismerhetné saját múltját az elmúlt évtizedekben róla készült titkos feljegyzésekből (allúzió a kommunizmus lehallgatási gyakorlatára), illetve azt, hogy kik figyelték őt meg – kiderül: saját történetének, életének nem autentikus főszereplője, hanem elszenvedője és megfigyeltje volt, ahogyan ő is megfigyeli a mormotákat, azzal a lényeges különbséggel, hogy a mormoták képesek elmenekülni a megfigyelés elől, ő nem tudott, sőt még arra sem derül fény, hogy kik és miért figyelték meg. Nem is jut el a róla készült jelentések olvasásáig, mert megtorpan: az iratokat feltáró intézménynél ügyvezetőként dolgozó Spináth Joli ugyanis megmutat neki egy hasonló jelentést, amelyben a nevek helyett az igazi (?) identitást eltakaró fedőnevek vannak (Süni, Vadász). „Úgy látszik, Vadász és Süni történetét olvasom” – állapítja meg az elbeszélő: valakinek a története állatmesévé, az embert állatként megjelenítő történetté, a nememberi elmesélhetőségének-elmesélhetetlenségének, illetve a hozzáférhetetlenség, a végső miértek megválaszolhatatlanságának a narrációjává válik. És miután a nyitóelbeszélés felmutatja a hétköznapiban az abszurdot, érzékeltetve, hogy a képtelenség bárhol, a civilizált társadalom működésében, emberi viszonyaiban is fellelhető, sőt azt is, hogy a természeti világgal (a mormotákkal való) összehasonlításban nem az ember a mindenség centruma – mintegy elszabadul az abszurd, Bodor Ádám epikája a következő hat elbeszélésben visszatalál civilizáción kívüli, természeti közegébe, és akárcsak az elsőben, a számkivetett én a saját seholvidékein, senkiföldjén teng-leng, él, élni látszik. Korábban a hét elbeszélés kapcsán többes számban narratívák at említettem. Joggal, hiszen a kötetcím alatt műfaji megnevezésként ez szerepel: Novellák . Ha azonban meg gondoljuk, hogy a hét szövegben – függetlenül attól, hogy milyen státusban jelenik meg, tudós(jelölt), a meghalt Paraszkíva mostohafia, segéd, Carlos testvéröccse, Marlenka megcsalt férje, börtönszakács vagy a Rebi által elhagyott férfi – mindig ugyanaz a peremlétre szorított és/vagy bajba jutott, árvaságra, magányra, börtönre, egyszóval életre ítélt én beszél, akinek folyamatosan a halál zónájában kell léteznie, akkor felfoghatók úgy is a kötet darabjai, mint egyetlen epikus tömbnek a kaleidoszkópszerű megmutatkozásai, egy kvázi regény belső ívét sejtetve, amely ugyanúgy nem teljesedik ki, ahogyan az egyes történeteké sem. Az egymást követő szövegvilágok sokkal inkább egymás ismétléseiként, a nemléttel határos, a nemlétre ítélt lét, az abszurditás más-más aspektusból történő újraelbeszéléseiként, illetve az elbeszélhetőségre való törekvés lenyomataiként foghatók fel, mintsem egy regény fejezeteiként. A Paraszkíva első mondatáról például – „Váratlanul meghalt Paraszkíva, a mostohaanyám” – könnyen ki lehetne jelenteni, hogy mellbevágó mondat, de a továbbiakban mintha szándékoltan egyében sem dolgozna a szöveg, mint hogy tompítsa ennek a kijelentésnek az élét: nincs megdöbbenés, sajnálat, sem a történetet egyes szám első személyben előadó mostohafiú, sem az apa részéről. Érzelmek megnyilvánulása helyett a halottság elbeszélése válik hangsúlyossá, a halottságot a szereplői-elbeszélői nézőpont nemhogy személyes érintettséggel társítaná, ellenkezőleg, akár a lélek a magára hagyott testet,
