Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Szajkó István festményei (A művész felvételei)
23 És azt mondják, már a leendő elnök is megszerette, különösen azóta, amióta megtudta, Igor apja az ott a Cigánybáró nevű bácskai bor üvegén, lévén hogy ő, az elnök is pálinkát főz, az sincs kizárva, ha Igor abbahagyja a kútfúrást, az államelnök pálinkafőzdéjének lesz a főnöke... Állok a buszmegálló előtt. A kutyák közben elsompolyogtak mögülem. Rájuk már nem kell ügyelnem. Arra gondolok, ha Szabadkára érek (nyolc kilométer), szépen beülök fölmelegedni az Engels utca valamelyik kávézójába. És majd minden bizonnyal feltűnik a zseniális, műkezű pénzváltó is. Bringáját ellopták, majd amikor a főnökök visszaparancsoltatták, s másnap valóban ott volt a bringa, valaki lefűrészelte, tán hogy többé ne lopják el, fél kormányát. Ugratásként vagy komolyan, nem tudom. Egy napon, nincs teljesen kizárva, majd ő is megvicceli főnökeit. Aranyból csináltat új szarvat bringájára. Aranyból kezet magának. Mert lassan immár megteheti. A busz nem akar jönni. A hajamon valami vékony ónréteg kezdett képződni. Tán horganyzódom. Elhatározom, mégiscsak hazaugrok a kalapomért. Hogy kicsit megsétáltassam. Nyúlszőr kalapomat. És valóban, már loholok is haza. Át a síneken. A feketefenyők alatt végig az allén. Már visszajöttél, kérdi Jutka. Vissza, mondom. A kalapomért. Miért nem a lapp sapkádat veszed fel? Lefagy a füled. Beszaladok a fürdőszobába, megszárítom a hajam. És akkor leemelem a fogas tetejéről nyúlszőr kalapom. Nem tisztítom le a gyanús pöszmetet. Jéggel köveztetem agyon a molyokat. Hiszen Misu is magyarázta, meg kell húzni a határt. Nem szabad benső terrénumaidra engedni őket... Sietek, hátha még elérem a buszt, mondom. De visszafelé, az allén már lelassítom a lépteimet. Lassan, méltóságteljesen sétálok. Érzem, akárha gyöngy pörögne a kalapomon. Várom, a jég, az ónos eső kiverje a molyok seregét, várom a jég, az ón elkezdje képezni csákómat. Elkezdje átépíteni csákóvá nyúlszőr kalapom. És tényleg, már csillog. Látom a ZSUZSA fodrász kirakatüvegében. Csillog gyönggyel pakolt nyúlszőr kalapom. Meg-megállok. Azt hiszem, most majd nem marad moly a nyúlszőrben meghúzódva. Nem egy szál sem. Végre egyszer és mindenkorra végzek velük. Ez éppen olyan, mint ha átgőzöltetném... Végzek azokkal is, amelyek már belém, úgymond lényembe húzódtak, hemperedtek át a gobelinekből. Mert mit ér a mega-kísérlet, ha végül engem is felzabálnak?! Fel, mint giccs gobelinjeimet sorban. Hallom a moly fájdalmas üvöltéseit a kristálycsákóban. A nagy gobelinrózsában. A sínek akárha nikkelezve ragyognak, futnak Szeged felé, futnak Szabadkának a ZOO mellett, hol már minden bizonnyal az oroszlánokon, majmokon is finom ónréteg ragyog. Finom ón a bölcs orángutánon... Igaz, a múltkor unokám kijavított, Palicson nincs orángután. És ha lenne is, akkor sem engednék ki télidőben... Akárha most a fény utazna a síneken, valami ragyogás. Mintha csak felújították volna őket. A platán egy-egy fennmaradt termését is nikkelbe mártották, a fehér ivoire testek is üvegesen csillognak. A buszmegálló ismét üres. Már biztosan elment a busz. Vagy a pótbusz. A kóbor kutyák falkája is továbbállt, talán
