Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Szajkó István festményei (A művész felvételei)
24 éppen ez a legbiztosabb jel, hogy már nincs mit várni. Beállok az előző helyemre, egy lépéssel előrébb, ne védje semmi kalapom, ne védje semmi lényem az ónozás isteni eljárásától. Szemben a Falcione-kúria is ragyog, Schönbrunn-sárgája (mert újabban, elfelejtettem említeni, Schönbrunn-sárgát mondunk) arannyá tűnt az ón alatt. Nő a fejemen a csákó. És ahogy a nemzetközi úton odaát a kis kúria is aranyként kezd ragyogni, úgy kezd az én csákóm is aranycsákóvá tűnni át, nem csoda, hisz annyit néztem, kutattam volt életem folyamán Rembrandt Claudius Civilis összeesküvését á brázoló kép é n azt a bizonyos aranycsákót. Érzem, már a kopo nyámat kezdi szorítani. Most meg azzal a bizonyos obszidián koponyával példázódnék, ha még példázódhatnék (mostanában olvastam, Lebel egy obszidián koponyát ábrázoló képet helyezett Breton ravatalára), de érzem, nem mozog a nyelvem, megfagy, a Szibériában is a nyelve fagyott meg először a foglyoknak, a nyál jegébe fagyott, a nyál jege lassan kitüremkedett a szájukon, ki mint egy képregény szövegtere, amelybe éppen csak be kellene írni a betűket, de ki írja be, istenem, ki írja be a szöveget ezekbe a jéglabdákba, istenem, ki írja tele a nagy jégfelületeket, ki írja tele a nagy jéglapokat, jégkönyveket, ki, amikor immár nem maradt más írástudó rajtad kívül?! Ilyen helyzetekben mindig újra és újra visszamenekülök római zarándoktársamhoz, a kis erdei emberkéhez, a kutyabőrcserző tí márhoz. Az ő szemével próbálom látni az önarckép felénk nyújtott, illetve Tyiro Falcione szemétdombra dobott üres bőrzsákját, amit a Párizsból hazatért mester oly merészen feszített volt a képre, éppen egy évvel a valós megnyúzatás előtt, az ő szavait ismételgetem, ugyanis amikor Rómában, a Sixtusi-kápolnában megkérdeztem, milyennek tűnik neki az a fenti munka, mármint az a lenyúzott bőr a firmamentumon, hosszú szemrevételezés után, vakarózva, motyogva végül is azt válaszolta, hogy szakmailag hibátlan. Mert ő, tette hozzá, aki ezeregy kutyát nyúzott volt, a legkisebb hibát is észrevenné. Később, már Michelangelo márványai előtt (elcsodálkozott, hogy a márványok is mind nyúzottak, a tiszta, eres húst mutatják immár csak), azt mondta, látogassam meg az adai erdőkben. Én a Tisza menti erdőkben nőttem volt fel, ám csak Martonosig, a magyar határig ismertem a Tisza menti erdőket (igaz, némileg ismertem a szegedi, m á rtélyi és a csongrádi részt is), lefelé pedig csak Adorjánig, majd pedig Zentánál még egy kicsit, de lejjebb Pecelló, Ada és Mohol sávjának erdeit már egyáltalán nem ismertem. Igen, Moholnak csak a moháját ismerem, lévén hogy neve is a mohából ered (igaz, Hazslinszky nagy moh-könyvében, A Magyar Birodalom moh-flórájában nem tárgyalja külön a moholi mohát... Menjek el hozzá az adai erdőkbe, ismételte mászás, imádkozás közben a Scala Santán, meg landolás közben a Spanyol-lépcsőn is, majd megtanít szépen a nyúzás művészetére... Zarándoktársunk, a neves zentai ex libris-rajzoló, amikor meghallotta az invitálást, azt mondta, velem jön ő is, majd alapítunk ott egy kis, titkos művésztelepet, csupán egy szavába kerül, és a világ legjobb ex libris-rajzolói mind odase-
