Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Tolnai Ottó: A tavasz hírnöke
7 például Danilo egyetlen egy szóba tudja visszahúzni az egészet, mégpedig a rózsafanyelű késbe, a rózsafába mint olyanba (még arra is gondoltam, ennek a rózsafanyelű késnek is helye kellene, hogy legyen a Roman de la rose című betétregényemben – épp most olvasgatta a RÓZSA JÉZUS című iratmegőrzőt Jonathán, és sóhajtva jegyezte meg, akárha magának, de úgy, hogy én is halljam, betétregény lesz, és nagyon szép lesz, csak regény nem lesz, amelybe beágyazódva betétnek kéne lennie, de hát Misun kívül ki mondja, hogy kellene, kellene lennie... Flaubert leírása minden bizonnyal hathatott Andrićra, Danilo Kišre pedig mind a kettő; ezt az összefüggést is ki kell még kutatnom, ez a kutatás is jó alkalom lenne e magisztrális szövegek újraolvasására, újraelemzésére, a nagy feladatra való felkészülés folytatására. Meg arról se feledkezzek meg, hogy e kis antológiámba beemeljem Hajnóczy Jézus menyasszonyá nak prepará lási fejezetét is. Jóllehet, én nem akarom újranyúzni a partizánokkal, az azokkal sodródó barbárokkal a nábobot, kapom fel minden alkalommal a fejem. És nem akarom leírni sem, ahogy végül a város szemétdombjára dobják e népszerű, zseniális különc, a jelentős mecénás bőrét. Igen, mert akkor, amikor kínozni kezdték, földjeit, házait már hivatalosan is a vármegyére hagyta, alapítson egy mezőgazdasági iskolát a fiatalok számára; akárha a kis pepitanadrágos nábob ezzel a gesztusával is csak megviccelni akarta volna a történelmet, ideológiákat... Simone Weil mondja, hogy nagyon zavarja őt az Ószövetség kegyetlensége, illetve az a mód, ahogy előadják. De ha nem akarom újranyúzni, illetve magát a nyúzást leírni, előadni, akkor mit akarok? Mit is tulajdonképpen? Nem tudom, mit akarok. Miközben újra és újra elemzem a szerb portréfestészet remekét, amit valóban ott látok Čelebonović meg Mu š i ć és Stupica portr éi között. Újraírom, újraélem, könyékig festékes leszek magam is, a nagy festő, az éppen akkor maximális ambíciókkal Párizsból hazaérkező, hazául éppen ezt a neuralgikus vidéket, az egykor igen prosperáló vármegye székhelyét választó (hol édesapja az egyik első ember, lévén Pesten országgyűlési képviselő) festő gesztuális eljárását. A hatvanas évek elején, amikor is az újvidéki képtárban, ahová melegedni jártam (sőt kiáltványban is megírtam: Képtárakba járjunk melegedni! Ezt most újra hangoztathatnám, ha még mindig melegek lennének a képtárak, de ma már nem melegek, jéghidegek, és hát nagyrészt zártak.), felfedeztem ezt az arcképet, én még keveset tudtam a festő zombori hinterlandjáról, csak később barátkoztam össze magával a festővel meg barátjával, a vajdasági magyar irodalom doyenjével, Herceg Jánossal, valójában a visszatérés, a visszatérés programjaként értelmezhető hupikék párizsi műterem bartóki rezgése ragadott meg (nem véletlen említem Bartókot, hiszen Konjović nagybátyja, Petar Konjović, e térségek egyik ismert zeneszerzője, prágai diák, majd az eszéki, spliti, újvidéki és zágrábi opera igazgatója, a belgrádi zeneakadémia tanára, kinek zenei munkássága az orosz és cseh zeneszerzők, valamint Mokranjac és Slavenski mellett, igen jelentős Bartók-hatásokat is mutat, érdekes, Magyarországon nincsenek erre a zeneszerzőkre specializált tudósok, nekünk volt egy ilyen tudósunk, az
