Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Tolnai Ottó: A tavasz hírnöke
8 Ancsa [Bodor Anikó], de neki nem volt rendelése, rendes állása sem), úgy éreztem, valami magasfeszültségű vezetéket érintettem meg szabadkézzel, szóval az, hogy hazajön megalkotni a Művet, haza, méghozzá maximális, nem pedig vidéki és kisebbségi programmal, de nagyszerb programmal sem, az egyik nagyszerbbel, Csarnojević Arzénnel érkező – igaz, olykor magyarónsággal vádolt – család sarjaként nem volt szüksége szerbségét hangoztatni, maga volt a szerbség, haza, ide, hogy például a karlócai pravoszláv templomról festett híres sorozata elkészítéséhez éppen engem vigyen olykor magával, amikor is a festés befejezése után, fölváltva ebédeltünk nagyszerb karlócai családoknál, igazán meghitt hangulatban... És némely csendélet mellett, melyek noha még egyértelműen Cé zanne igézetében állnak, ám ugyanakkor már súlyosabbak, sőt annyira elsúlyosodnak, hogy Soutine és Braque módjára kezdenek a nagy hőfokon magukban deformálódni, lassan azokat is meghaladva, az informel határára érve, ez az arckép, ennek a tipikus monarchiabeli, jóllehet olasz származású zombori lénynek az arcképe az egyik legnagyobb próbatétele az ifjú, magyarul anyanyelvi szinten beszélő szerb művésznek. Ilyen-olyan semmis szövegeket írtam, ilyen-olyan semmis áriákat énekeltem volt róla, illetve a képről. És ezekben a tényleg felemás értékű szövegekben valahol olyasmit is le találtam írni, noha akkor még csak ilyen-olyan színes, vidám anekdotákat hallottam a különös nábobról, szóval valahol olyasmit is le találtam írni, hogy az emberalak, illetve a portréfestés is valójában egyfajta megnyúzása az embernek, mi csak a külsejét, a bőrét látjuk – a bőrét kapjuk a kezünkbe, és úgy érezzük magunkat a kép előtt, akárha hangyák mászkálnának rajtunk, igen, akárha valóban a modell megnyúzott bőrét nyomta volna a kezünkbe a piktor, jóllehet éppen hogy nem, első pillantásra éppen hogy plaszticitását dicsérjük..., az az érzésünk, a festőnek sikerült a lehetetlen, sikerült teljes egészében átmenteni – átmenekíteni a zseniális kis nábobbot a kép kartonjára. Ha a barbárok tudnak a kép létezéséről, egészen biztosan a képet semmisítik meg... Akárhányszor álltam is így szemben a Falcione-kúriával, avagy kávéztam a könyvtárosnők társaságában (a könyvtárat vezető hölgy, Inci, menyem évfolyamtársa volt a Magyar Tanszéken), netán éppen közönség előtt affek tálva el valamelyik szövegemet, mindig újra éreztem ezt a vereséget, ezt a megoldatlan feladatot, jóllehet maga az Infaustus (a latin szótáram, amelyben először néztem meg e kifejezés jelentését, mert én addig kizárólag csak a Garullus Infaustus, a csúfolkodó szajkó nevéből ismertem, azonnal gyerekkorom egyik főszereplőjére, a béna parkőrre gondolva, akinek volt egy csúfolkodó szajkója, amely a Szózat ot szavalta, jóllehet nem hinném, hogy a béna parkőr a Szózat tal csúfolkodni akart volna, jóllehet magát igenis csúfoltatta vele, méghozzá eredményesen, mert az én időmben már bénán is közlekedett a parkban, bénán is talpra állt, szóval, a latin szótáram tényleg éppen e kis kúria fekete, altdeutsch szekrényéből való), tehát maga az Infaustus lassan épült, ha néha maga alá temetett is, de épült, szövődött, olykor valós szövő- és
