Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Tolnai Ottó: A tavasz hírnöke
6 misztikus mód eszkimóvá változna, iglut épít magának, s attól kezdve komoly méréseket végez, amelyekről rigorózus naplót vezet. És ezt a naplót hosszadalmasan, szinte egész olaszországi tartózkodása alatt vezeti... Szenvedélyében van valami Beuys, meg hát Mario Merz szenvedélyéből... Etelka, látszik, ismerte Lubardát, Konjovi ć ot. Vissza kellene hozni anyagát, együtt tárgyalni nemzedéktársaival... Hirtelen megérteni vélem a gyelmisi szenvedélyt, hiszen lám, minden jel szerint, én is igluba szorulok... A hó még szálasan hullik, szép, szűz, a szelek által erre-arra döntött szövétnek, még nem képződnek igazi, nagy hópelyhek. Fenn az egekben még nem dö ntetett el, hó, puha hó avagy eső, jégeső esik-e. Talán nem is fognak nagy, puha hópelyhek képződni. Nem fog, mint karácsonyfára, vatta hullni ránk. Minden bizonnyal hamarosan élő jéggé tűnik a szövétnek. Szép lenne, ha tetten tudnám érni ezt az átváltozást, még ha netán beléje is fagynék, a jeges szálak által be is szö vetnék ebbe az ide-oda dőlő, dőlve aláhulló, mind csörgősebb szövétnekbe... Állok a kúriával szemben. A Falcione családra gondolok. Arra, végképp be kellene fejeznem a nekik szentelt fejezetet. Ugyanis már több mint egy évtizede érlelem, gyűjtöm hozzá az anyagot, a Zomborhoz, illetve Rómához kötődő előzményeket, a megnyúzott Michelangelo-önarckép történetét már befejeztem, zarándoktársaim, a világhírű ex libris-rajzoló meg a kis erdei emberke, a kutyabőrcserző tí már, valamint egy római szerzetesfestő (aki édesapám kedves ifjúkori barátjánál, a Dalmáciában szolgáló, később pedig kalocsai érsekké előléptetett hősömnél, don Dukaynál szolgált, mielőtt Rómába jött volna festészetet tanulni), Prokop Péter segítségével sikerült megérintenem – a japán szakembereken és rajta kívül talán egyedül nekem, illetve hát nekünk, a világ hírű ex libris-rajzolónak, a kis kutyabőrcserző tí márnak és nekem – az éppen restaurálás alatt álló, felállványozott kápolnamennyezeten a megdöbbentő, nyúzott önarcképet. Meg lehet-e nyúzni egy embert című versemben is újra kör bejártam volt már a témát. Igaz, a verset nem közöltem, hagytam elveszelődni... Arról van ugyanis szó, lám, kezdem már, ki tudja hanyadszor elöl ről, hogy az egyik utolsó Falcioné t, az eredeti, kis zombori nábobot, akiről a Párizsból épp hazatérő Konjović Milan (Czóbel és Tihanyi barátja), kitűnő portrét festett volt, a szerb portréfestés egyik kiemelkedő csúcsát, amelyet évekig tanulmányozva az egyik újvidéki képtárban tulajdonképpen műkritikussá nőttem, Tyiró Falcioné t, ez a kép címe is, a bejövő partizánok: megnyúzták... Igen, többször nekiugrottam, megírom az esetet, hol zombori, hol itáliai útleírás formájában, hol a Konjović -kép, hol a sixtusi Michelangelo-önarckép felől, ám minden alkalommal visszahullottam, leperegtem a tulajdonképpeni történésről – a nyúzás folyamatáról... Hiába olvastam minden alkalommal újra dr. Bovary láboperációjának, a Híd a Drinán karóba húzási jelenetének, valamint Danilo Kiš Rózsafanyelű kés című novellájának hideglelősen szép, szinte egzakt nyúzás-leírásait, azt, ahogyan
