Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Tolnai Ottó: A tavasz hírnöke
5 indult. Várják. Meg hát arról ne is beszéljünk, mindig tele szeméttel, tele gya nús kóbor kutyával. Állok a palicsi buszmegállóban. A kis Falcione-kúriával, Palicsfürdő könyvtárával szemben. A félig leszakított menetrenden sikerül megállapítanom, még vagy fél órát kell így állnom itt, ebben az istentelen huzatban. Kalap nélkül. A kóbor kutyák között felfedezem fiam Rudi nevű kutyájának vadmacskaképű fiúszeretőjét. Úgy teszek, mintha nem ismertem volna fel. Eddig még ő sem fogott szagot, jóllehet Rudit naponta megsimogatom, megszeretgetem, talán mert ritkán lát így, tisztességes télikabátban, mindig holmiféle kaftánokban, kacabájokban szaladgálok ide-oda a Bartók és a Pap Pál utcán, meg átlósan – sréhen, egy sréh pacák, mondják, nem ferde, az egészen más, sréh – a Magyar László téren, illetve hát a vasútállomás meg a temető között, ahol leginkább találkozni szoktunk. Rudi olyankor mindig hozzám szalad, megnyalja a kezem, ugrálni kezd rám, ez a vadmacskaképű fiúszerető pedig, ha éppen Rudival van, leginkább vele van, féltékenykedni kezd, morog, vicsorít, képes lenne megmarni. Félek tőle. Valamiféleképpen harcban állunk. Egyszer szívesen eltángálnám. Hátat fordítok neki, de azért ugrásra készen állok, mert minden pillanatban szagot foghat. Nehogy még itt, a buszmegállóban kelljen megvívnunk végső harcunkat. A kirugdosott falú igluban. Igen, ne pöröljek ellene, nincs kizárva, végül is még afféle igluként vehetem hasznát ennek az üvegtéglából kombinált buszmegálló nak... Istenem, ezt az igluélményemet el kell mesélnem László barátomnak, vele beszélgettem utoljára az igluról mint olyanról, arra is emlékszem, a szabadkai GALAMB-ban, a NÉPKÖ R-rel szemben, ahová akkortájt még a NÉPK Ö R fűtője, az egykor jónevű marxizmustanár is átjárt... Meg akkor már, ha nyitva találnánk a GALAMB-ot, nagy festőnkről, Gyelmisről is mesélnék neki... Nemrég Budán meglátogattam Gyelmis Lukács és Fehér Etelka lányát. Írtam volt ugyanis Gyelmisről, egyetlen festőnkről, aki a Velencei Biennálén is kiállított volt. Meg itt-ott feleségét, Fehér Etelkát is emlegettem. Etelka Palicson született, Dobrovits-tanítvány volt a belgrádi képzőművészeti akadémián, valójában Ács, Hangya és Boschán nemzedéktársa. Egyszer, igaz, még élt Etelka, jártam volt már abban a Gyelmis építette, mediterrán budai kőházban. Úgy látszik, szenvedélyes építő volt. Egyik mérnök ismerősük, Etelka a portréját is elkészítette, olcsón szerzett nekik jó minőségű követ az egyik dunai híd építésénél... Na mármost láttam egy izgalmas Gyelmis-képet, egy bretagne-i parasztasszony fekete kendőkből, valami furcsa, nehéz, fény nélküli anyagból épített arcképét, amely az általam megsejtett életmű egyik maximumának tűnik, még a nagy aktnál is értékesebbnek. Ez a furcsa, súlyos anyag később majd mind több homokot vesz fel, teljesen mattá, már-már valami ellenanyaggá lesz... És azt is elmesélném László barátomnak, valami kéziratok is előkerültek, méghozzá meglepően sok. Tanulmányok, naplók. És meglepő módon egy Itáliában élő vajdasági magyar – szabadkai, ludasi – festő mutatkozik e kéziratokban, aki felhúzódik a Dolomitokba, és akárha
