Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 5. szám - Kovács Lajos: Másodosztályú történelmünk
71 Mikor ezt elmondta, megállt mellettünk a Kóthay bácsi az udvarból, és ránk förmedt: ti mindig csak harcolni akartok? Tudjátok ti, mi az a háború? Kifelé innen! Mind a két fiát eltiltotta az egész utcától, pedig Tamás volt köztünk a legöregebb, rá még a Németh Pista is azt mondta, hogy nagy festő lesz belőle. Folyton úton voltak, mindenféle rokonokkal tárgyaltak, hogy hol fognak aludni, ha ideérnek az oroszok. De minden éjjel hazajöttek, és itthon aludtak. Csak nappal volt tilos az utcában lakniuk. (Kóthay Tamásra akkor is ámulva néztünk, amikor kudarcot kudarcra halmozott. Gyönyörűen festett, minden falat telerajzolt később az udvarban az amerikai tévés rajzfilmek figuráival. Maga készítette a festékeit, állandóan régi könyveket bújt, porokat tört, köveket olvasztott, tejeket és tojásokat kevert, büdös volt tőle az egész fülledt, pállott udvar. Az ecseteket is ő készítette, szőröket, bundákat és bőröket vakarászott naphosszat. Azonnal festett, sosem rajzolt elő semmit, mégis tökéletesen dolgozott. Szinte megszólaltak a figurái. Hamar ráunt, mi még bámultuk volna, ő már átkente a képeit. Ahol gyerek volt, mindenhová hívták, az egész utca az ő nagy képtárává változott. Egyszer leesett egy kettős létráról, mert lépkedni akart vele egy magas folyosón, azt a képét sosem fejezte be, összetörte magát, hetekig nem akart a szemünk elé kerülni. Senki sem értette, mit szégyell ennyire. Később síelni mentünk, a két Kóthayval együtt kaptam én is a léceimet, a Szutni lejtőin addig csak szánkósokat láttunk, most kinéztünk magunknak egy alkalmas pályát. Az öccse csak a lejtő alján bukfencezett föl, én fenéken csúsztam már félútról, Tamás azonban nekirohant egy telefonoszlopnak, eltörtek a lécei, agyrázkódást kapott, hetekig került ismét bennünket. A következő tél nagy őrülete a vasazás volt. A Kálvária út mellett még ősszel ledobálták a hosszú, gömbölyű betonvasakat, ott is hagyták örökre. Mikor jött a tél, kicsúszkáltuk a szánkókkal az utat, a dömperek a jeges havon kifaroltak, árokba csúsztak, néha föl is borultak. Egészen elvadult a tél, a mészüzem is kényszerszabadságot adott az embereknek, szénszünet volt az iskolában, reggeltől estig szánkóztunk. Akinek nem volt, megtalálta a megoldást: megvágták a vasakat, meg is hajlították, aztán ráálltak, mint a korcsolyára, s a fölhajtott vasba kapaszkodva, kézi irányítással száguldottak le a Kálvária úton, át a Bécsi úton, tovább a Királyváros útján, egészen a vasúti aluljáróig. Kóthay Tamás abban az árokban zúzta össze magát a próbaútján, amelyben azelőtt a dömperek szorultak meg a házunk előtt. Szánkón vittük a kórházig, nyílt törése volt, nem engedte, hogy bárki is meglátogassa, életében először imádkozott, készült a halálra, papot is hívtak hozzá. Egy év múlva, nyolcadikban, szopogatta a műanyag vonalzóját. Kiszaladt alóla a szék billegés közben, beverte az állát az iskolapadba, a megszorult plexivonalzó eltörött, s a szerencsétlen mozdulatsor végén Tamás egy kisebb darabot le is nyelt. Három nap múlva vakbélműtéten esett át, akkor az öccsével meglátogathattuk, karácsony volt, betlehemeztünk a kórtermekben, Tamás szájtátva hallgatta a játékunkat, már új pap volt a plébánián, folyton cserélgették
