Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 5. szám - Kovács Lajos: Másodosztályú történelmünk
70 Németh Pista szaladt legelöl, hiába kezdtük el az újrajátszott meccset, nem időre játszunk, mondta, hatos a meccs, különben is ő vezetett egy nullra. Fönt én értem utol elsőnek, húzogatta a száját, ez bombabiztos? Csupa homokzsák meg gerenda. Nekem nagyon tetszett, most két sorban voltak szépen egymásra rakva a zsákok, nem úgy, mint eddig. Eléjük támasztottak egy kidöntött fát, még volt az ágain levél, egész jó álcázás, állapította meg apánk, mikor megérkeztek. Egészen kis rés maradt a bebújásra. Mikor a felnőttek elmentek, összekiabáltunk mindenkit, a Rozsoséknak is nagyon tetszett a bejárat, de azt nem hitték el, hogy a Berberich bácsi meg a Botos néni is beférnek rajta. Kipróbálták a szellőzőnyílást, jól működött, volt egy egész doboz cigink, a Rozsos Sanyi hozta, az apukája hagyta otthon, aki már majdnem egy hete eltűnt a faluból. Utána bejártuk az egész Kálvária-dombot, de ilyen szép homokzsákokat sehol sem láttunk. Ennyi ágyú úgysincs a közelben, állapította meg a Németh Pista, és hazamentünk befejezni a hatos meccset. Ebéd előtt még kinéztünk a főutcára, megállt egy busz a járda szélén, azt kiabálták ki belőle, hogy Bécsbe megyünk. A trafik lépcsőjén ültem, átláttam a busz alatt, sok bőröndöt emelgettek, bakancs volt a lábakon az ősz ellen. A lépcső is hideg volt. Este meghívtuk a Rozsos nénit egy kis csokira, neki nem szerzett egyedül a Sanyi tejport, meg is siratta a jó szívünket a Rozsos néni. A Rozsos bácsit pedig nem tudta elfelejteni egy pillanatra sem. Anyánk is ideges volt, apánkat sötétedés után riasztották, a vasút mellett történt valami, ott nincs idő reggelig várni. A Rozsos bácsi elment a busszal Bécsbe, szaladt ki a számon, fulladtam volna inkább bele a tudásomba, hiszen éreztem, hogy ezt sohasem mondhattam volna el. A Rozsos néni térdre esett előttem, ölelt is meg rángatott is egyszerre, most már mindent meg kellett mondani. A Rozsos néni száján kifolyt a csoki leve, az ajtóban nekiszaladt apánknak, előbb megölelte, aztán őt is ellökte magától, és szaladt világgá, telesikongatta az egész utcát. Sanyi ártatlanul és rémülten kacsázott a nyomában, nem értett semmit, éppen tejport szerzett valakitől, hogy kiengesztelje az anyját. Attól kezdve sorra érkezett megint mindenki, ahogy esténként szokás volt, előbb a Némethék, aztán a Berberichék a Botosékkal, gondoltam, lesz nagy gombfocicsata, talán elkezdhetnénk az utcabajnokságot végre. De mindenkinek a Rozsos bácsiról kellett mesélni, hogyan lépett föl a buszra, mi volt nála, köszöntem-e neki, vagy észre sem vette, hogy kilestem? Hallgattuk a rádió üzeneteit, szó sem lehetett gombfociról, a Németh Pista jó hangosan leintett, csak nem képzelem, hogy éppen most fogunk játszadozni, mikor a Rozsos bácsi... A Botos Jóska rábólintott, a Berberich Náci lecsúszott az asztal alá, és inkább egyedül vonatozott apánk öngyújtójával. Úgy csináltunk, mintha figyelnénk, mit mondanak a rádióban, de mindig ugyanazt hallottuk. Mindenki jól volt, szerencsésen megérkezett, várta a többieket, vagy adjatok életjelet magatokról. Egyik sem a nagypapa volt, a Rozsos bácsi sem üzent semmit. A Rozsos néni csak másnap nyugodott meg, mikor megdicsértük a csokoládéját. Az övéből is hiányzott valami, de ezt csak a Sanyinak mondtuk meg. A Berberich Náci szerint az ő apukája építette a legbombabiztosabb pincét az egész Kálvária-hegyen.
