Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 5. szám - Kovács Lajos: Másodosztályú történelmünk
60 árkot. Apánk bejárt a tanácsra, könyörgött, fenyegetőzött. Amíg dömperek járták a Kálvária utcát, sosem fedték be az árkot. Ez mentett meg bennünket az összedőléstől, állapította meg apánk elégedetten. Jó az, ha sokfelé van ismerőse az embernek. A Rozsos Sanyi nem volt velünk, nem engedte el az apja, nagy veszekedést hallottam náluk, de ezt nem meséltem el senkinek. A Sanyi bácsi elrohant otthonról, azt kiabálta, hogy elég volt ebből, nem láttok többet ebben a kurva albérleti kuplerájban. Ilyet sosem mondtam a Berberich Náci előtt, a Náci így is folyton azt beszélte, hogy kirúgatja az apjával a Roszos Sanyi bácsit a mészműtől, mint annak a rendje. A Berberich bácsi is minden mondatot úgy fejezett be, hogy annak a rendje. Mikor estefelé hazaértünk, a Rozsos bácsi a Berberich bácsival együtt szaladgált a nagy kertben, és a Berberich nagymutert kurjongatták volna elő a föld alól is, ha a nagymuter a közelben lett volna. De csak a Berberich néni szaggatta a kendőjét a kertkapuban, és tűrte, hogy káromkodjon a Náci bácsi, mert megint nyitva felejtették azt a kurva lakásajtót, aztán folyton világgá megy az öregasszony. Nincs a nyomorultnak egy csöpp esze, minek az ilyen élet, venné már el tőlük az Isten, mint annak a rendje. Aztán a Berberich bácsi lerohant a bányászkolóniába – mint annak a rendje –, mert a nagymuter ott nőtt fel, de előbb megkérte a Rozsos bácsit, hogy ő meg fussa körül a Szutni-telepet, mert a nagymuter oda ment férjhez annak idején, és nem lehet tudni, melyik mániája jött elő, hetvennel vagy hatvannal érzi-e magát fiatalabbnak? Mi csak bámultunk szédülve, a Rozsos Sanyi alig mert közénk oldalogni, a Náci pedig azonnal azt sziszegte, most betelik a pohár, innen is ki lesztek rúgva meg a mészüzemtől is. Az anyjától kapott mindjárt egy hatalmas tacsnit, telefutotta a szemét a könny, mi a Németh Pistával igyekeztünk haza, ilyenkor nem jó, ha magyarok és svábok együtt kezdenek vitatkozni. Ezt a Németh bácsi szokta mondani, Pista pedig mindig tudta, hogy mikor van itt az idő. A Németh bácsi őr- meg szakaszvezető volt a háborúban, a németek oldalán, de ki nem állhatta a helyi svábokat, mert azok mindig széthúztak, az egyik beállt SS-nek, a másik meg aláírta, hogy ő magyar katona akar csak lenni. A szocdemekről nem is beszélve! Akik most mind komcsik lettek. Később mégis a Németh bácsi és a Náci apja vezette haza a nagymutert, mert a vasút mellett kódorgott, és a Németh bácsi ott dolgozott a karbantartó műhelyben, telefonált [itt csak nekünk volt telefonunk, és mi nem is laktunk albérletben], a Náci bácsi pedig hálálkodott a Németh úrnak, aki a szomszédban volt albérlő, nem őnála. Szegény nagymuternál volt egy hatalmas pincekulcs, nem tudni, hol szerezte, azzal nyitogatta maga előtt a levegőt. Pukkadoztunk a röhögéstől, ezért mindenkinek megígértek egy jókora verést, apa engem félig fültövön is kapott, túl közelről akartam látni az eszelős tekintetet. Rosszabb ütés volt, mintha telibe találtak volna, mégsem nyüszítettem, mert láttam, hogy most megúsztam ennyivel. Viszont kiállítottak az utcára, mert a Berberich bácsi elment keresni a Rozsos bácsit, aminek sosem volt jó vége. Most is elkerülték egymást, a Rozsos apja már régen otthon veszekedett a családdal, én pedig figyeltem, hogy a Berberich
