Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 5. szám - Kovács Lajos: Másodosztályú történelmünk
61 Náci apja melyik kocsmába fordul be keresni az albérlőjét, akivel feltűnően jól megvoltak. Csak rám lehetett bízni a dolgot, Nácinak tudnia sem volt szabad semmiről, mert folyton a Rozsosék ellen tüzelte az apját. Mikor a sarokra ért a Náci bácsi, nyugodtan bemehettem szólni apánknak, mert ott volt a Hoffmann kocsma, és oda biztosan betért a Náci bácsi. Apa elment érte, elég sokáig győzködte, és mire hazajött, anyánk szó nélkül megágyazott. Ilyenkor mindig korán feküdtünk.) Akkor reggel elaludtunk. Apa kapkodva elrohant, anya nem értette, miért nem jött be értem a Berberich Náci, persze lehet, hogy direkt kopogott halkan, szerette, ha nincsenek rendben a dolgok. A fiúiskola messze volt tőlünk, másfél kilométer futás, ha késik az ember, ijesztő, hogy már senkit sem lehet látni, ennyit csak egyedül fogok késni. De a folyosón futkostak a nagyobbak, csapódtak a tantermek ajtói, a tanáriból percenként ordibált ki a hivatalsegéd, hogy kuss legyen, de sosem jött elő. Igazgatónk sem volt. A teremben a Náci ott hasalt a padunkon, akartam mondani, hogy bedörömbölhetett volna, de egészen elfoglalta az olvasókönyve. Nyálazgatta a mutatóujját és dörzsölte az egyik képet. Ahogy meglátott, rögtön rám parancsolt, hogy csináljak úgy én is a cé betűnél. Még nem tanultuk, de megismertem, mert ott volt mellette a címer, azt kellett nyálazni. Nem érvényes, mondta valaki a másik padból, ott is mindenki nyálazott. Sietnem kellett, hogy utolérjem őket, papírmorzsákat ráztunk az ujjunkról, sajnos az én lemaradt lapom kilyukadt, de mondták, hogy nem számít, a könyv se lesz érvényes. Ebben biztosan volt valami igazság, mert a tanítónő sem bánta, hogy ezt csináltuk, el kellett rakni mindent, és mehettünk haza. Kár volt korán kelni, mérgelődött az úton Náci, én nem keltem korán, de igaza volt. Az igazgatót láttuk egy teherautón, elég sokan álltak körülötte, és verset mondott, Petőfi Sándort. De Náci sietett, nem hallgattuk meg. (Ha el akartam menni otthonról, csak fogtam a gombfocit, úgyis tudták, hová megyek. Apánktól tanultam, az ő postás zubbonyán nagy, nehéz, tapadós gombok voltak, a kedvemért kicserélték könnyű műanyagra, azt sem lehetett ugyan szerezni sehol, apa mégis hozott belőle eleget. A kapukat gyújtósból fabrikálta, nálunk csak vasszerszámok voltak, asztalost pedig nem ismertünk a közelben. A maszek asztalosok telefont sosem mertek kérni, azért nem ismerték apát. Háló nem volt a kapun, rongyot terítettünk rá, később oda is szögeltük U szeggel, amit apa elspórolt a szerelésnél. A tintatartóról lecsavartuk a kupakot, megtöltöttük faggyúval, attól jó nehéz lett, nem öklelték föl a gombok a kapusokat. Volt utcabajnokság, eleinte én nyertem, mert mindenki kezdő volt, de az ötödikesek hamar megtanulták a technikát, és sokkal jobbakat szereztek a zubbonygomboknál. Néhány év alatt sikerült falubajnokságot hirdetni, akkor már negyedikes voltam, a barátaim pedig nyolcadikosok, Németh Pista verhetetlen csapatot állított össze, folyton üzletelt, cserélt, mindig előbb fogott szagot, képes volt fél napra eltűnni a kolóniában, aztán egy egészen új csapattal lépett pályára, csupa kúppal, azok úgy emelték a gombfocit a felső sarokba, hogy a tintatartókupakok teljesen értéküket vesztették. Egy méreten aluli kúpot én is szereztem, azzal visszahódítottam a második helyemet, de napokig tartott, amíg beletanultam. Az első meccsemen
