Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 5. szám - Tarcsay Zoltán: Mao Tei és a befejezhetetlen
42 – Azért kell felérnünk a hegy tetejére, mert semmi más nincs a világon, csak ez a hegytető. – Ami vagy van, vagy nincs. – Vagy van is meg nincs is. Mentek tovább. – Hueiwa – szólt félénken Mao Tei. – Hm? – Én attól félek, hogy ha el is érjük a csúcsot, csak csalódás lesz belőle. Legjobb esetben egy kecske lesz ott. Vagy egy vasorrú bába. – Vagy valami, amire még álmunkban sem számítottunk. Valami csodálatos, ami mindent megváltoztat. – Valami katartikus? – Olyasmi. – Éva szeme most nagyon csillogott. – Szóval te is olvasod Arisztotelészt! – Kötelező olvasmány az egyetemen. – Valahogy ezek a mai görögök szárazak nekem. Csupa körkörös érvelés... – A második rész mindent új fénybe állít. – Az is van? – Nemrég jött ki. A komédiáról szól. Az a lényege, hogy a tragédia komédia és a komédia tragédia, és az az igazi katarzis, amikor nincs katarzis, mert akkor az ember megszabadul a katarzisvágytól, ami a drámai tapasztalat lényege. – Nekem ez nem úgy hangzik, mintha Arisztotelész írta volna. – Mert ez már egy kései mű, ilyen poszt-akármikus. Éva tüzet rakott, megettek egy rizses szendvicset, és nézték, ahogy a felhők lomhán a sziklákra csavarodnak. Mao Tei már alig emlékezett, miért is vannak itt. Talán úgy van, ahogy Éva mondja, és tényleg nem létezik más, mint ez a kitalált cél, valami új és nagyszerű ennek a valószerűtlen szerpentinnek a végén. És ha nincs ott semmi? Éva teát szürcsölt és Mao Teit nézte, aki egyre elveszettebb volt, és úgy érezte magát, mint egy nemrég még gondtalan pillangó, aki lassanként egyre beljebb tekeredik egy pókhálóba, amelynek közepén ott a hatalmas és csodálatos – noha nem túl meglepő – pók.
