Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 5. szám - Tarcsay Zoltán: Mao Tei és a befejezhetetlen

43

Ismét úton voltak. Szótlanul baktattak mind feljebb a hegyi ösvényen. Épp egy legyektől hemzsegő döglött kecske mellett haladtak el (ez már ki tudja, hanyadik volt), mikor Mao Tei úgy döntött, hogy neki elege van, hazamegy a kolostorba, és a franc üsse a hegyet meg az egész befejezhetetlenséget. Kicsit lemaradt Évától, mint aki megköti a cipőjét (pedig igazából ilyen régi keleti papucsban volt, aminek nincs is fűzője). És amikor Éva befordult egy sziklánál, Mao Tei tudta, hogy itt az alkalom, és csendben visszafordult.

Volt egy kis lelkiismeret-furdalása, de sejtette, hogy Éva nem értené meg, és főleg sosem engedné szabadon, mert ki tudja, mire készül ott a hegytetőn; mindenesetre valamit titkolt, vagy talán mindent, és Mao Teinek egy időre elege volt a titkokból és elérhetetlen célokból, és most főleg egy forró fürdőre és új papucsra vágyott, mert ez a mostani nem hegymászásra volt kitalálva. Próbált másfelé menni, mint ahol jöttek, de itt is egyre-másra kecsketetemek hevertek, egyre több, mintha az erre menekülő kecskéket utolérte volna valami szörnyű átok vagy elektrokecskikus impulzus, ami tíz kilométeres körzetben minden kecskét működésképtelenné tett. Kezdett hozzászokni a dögökhöz és a halálhoz, és ismét látni kezdte mögöttük a himalájai tájat, a havas követ és a nyeszlett fákkal szaggatott sárgászöld, körkörös kopárságot. Felfelé menet mindig csak Évát nézte, ezért csak most jött rá, mennyire unalmas és semmilyen ez a táj. Épp egy fél kecske félig megmaradt beleit tanulmányozta, és azon tanakodott, hogy bomolhatott le csak az egyik fele (konkrétan az elülső), hisz az enyészet elvileg nem válogat, mikor valami neszre lett figyelmes. Nem messze, a hegyoldalban baljósan mocorogtak a fák. Valahonnan ijedt mekegés hallatszott. Majd néma csönd. Egy pillanat múlva pedig ordítva kirobbant a fák közül egy hatalmas mesebeli rém, szőrös mancsaiban két fél kecskével.

– Jaj, a Jeti! – kiáltott rémülten Mao Tei – hát te melyik legendából toppantál elő? – Majd támadt egy ötlete. – Ne, nekem túlságosan alacsony a tápértékem. – Ezen a Jeti mintha elgondolkozott volna. Mao Tei talált a zsebében valami édességet, és odavetette neki. Ettől az egycsapásra megszelídült.

– Még kér – hörögte a behemót állati hangon.

Jesszus, ez beszél is.

– Nem tudom, van-e még, de hozok majd otthonról legközelebb.

– Mmm. Megy vele.

– Ez nagyon rossz ötlet. Neked itt a helyed, ahol lehet szabadon morogni és kecskéket szaggatni.

Erre a rettenetes majomfajzat keservesen sírva fakadt, Mao Teinek pedig megesett rajta a szíve. Együtt mentek tovább, a haszontalan hős és a kedves szörnyeteg. Közben esett a sűrű himalájai hó, úgyhogy Mao Tei már hiába is próbált nyomokat olvasni. A levegő is egyre ritkult, időnként meg kellett állniuk pihenni.