Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 5. szám - Tóth Erzsébet: Én lettem volna
33 „Kéktiszta barátság” a mienk, lehet, hogy ő nem is vállalja. De ismer annyira, hogy tudja, a szerelem nálam nagyon tág fogalom, alig jut, alig irányul beteljesülésre. Nem tudom miért. Az ilyen barátság majdnem szerelem. Ahogy Pilinszky írta: „Barát, barátság mindörökre. – A mi barátságunk azért lehet majdnem szerelem, mert soha nem készült semmire, csak voltunk egymásnak, két árva kapaszkodó a tajtékzó tengeren, amikor a hajónk már elsüllyedt, és csak egy korhadt deszka maradt. Ki tudja, kiérünk-e egyszer a földig. Valamilyen földig, ahol biztos lesz a talaj lábunk alatt. Ez csak metafora, amikből most lett elegem. Elkezdtem, mertem nagyon őszinte, merész verseket írni, semmi dísz, szókép, semmi álarc, rím, semmi kitaláció. Vadrealista képeket írok le, majdnem félek, hogy kiadom őket. De másféle versek már nem izgatnak.” Az amuri partizánok Most megint meg kellene kérdeznem barátomat: az amuri rövid vagy hosszú u. Inkább megnézem a régi helyesírási szótárban. Rövid. Ültem Apám mellett, és tudtam, arról az ágyról már nem fog fölkelni. Innen viszik majd a patológiára. Beszélni régen nem tudott, a beszédközpontja nagyon megsérült, de hogy gondolatai voltak, az biztos. Mert szavakat próbált formálni, mániákusan, és talán azt hitte, értjük, amit mond. Akkor csöndben volt éppen, keze, lába lekötözve, nézett rám szelíd szemével. Tudtam, hogy tudja. Meg fog halni. Talán órák kérdése. Egyszer nagyon nagy erőlködés után a kezemet szájához vitte és megcsókolta. Nem tudom, hogy éltem túl. De tudtam, hogy ez fontos neki. És láttam szemében a megváltoztathatatlant. Búcsúzott. Ő, akinél nem ismertem ateistább embert – bár ebben nem lehetek biztos –, mert talán éppen akkor talált rá Istenre, nemigen kívánt volna papot maga mellé. Rejtély, hogy jutott eszembe, de gondoltam, eléneklem neki, csöndben, fülébe súgva az Amuri partizánok dalát. Völgyvidéken és hegygerincen át, tör előre a hadsereg, a fehérek partvidékét, hogy csatában nyerje meg. Itt megtorpantam. Nem voltunk egyedül, bár csupa halálával küzdő ember feküdt a szobában, meg talán nem is mertem volna a Vörös zászló leng, lengeti a szél-t emlegetni mások előtt még súgva sem, dúdoltam lassan, aztán a lényegre tértem: A csaták bíbor hajnalán, és a Csendes-óceánnál véget érnek a csaták. Most, két év után is azt hiszem, nem énekelhettem volna neki szebb búcsúzót. Látszólag nem reagált, de talán hallotta, és jó volt neki. Szerette az oroszokat. Tudom, gyerekkoromban mennyit énekelt a gyalupad mellett ilyesmiket. Még
