Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 4. szám - Boldog Zoltán: Irodalom kocsmanyelven (Háy János: Kik vagytok ti?)
126 hogyan kerülhette el a vérengzés.” (Kiemelés tőlem: B. Z.) De aki mégis olyan – elné zést – hülye lenne, hogy irodalomtörténeti tanulmányként olvassa a fejezeteket, csak jusson el a Csokonairól szóló részig, ahol az elbeszélő (igen, az esszénovella narrátora) többek között a klasszicizmus költő-tanító diákjaként (is) szólal meg: „Amikor később tanított, akkor sem változott, együtt ivott velünk. Hozzánk húzott a szíve, nem a professzori karhoz.” Akinek pedig ez sem lenne elég, olvassa végig a Petőfiről szóló egyik részt (Hol volt, hol nem volt ), amelyben azt állítja az elbeszélő, hogy Petőfi nem létezett, hanem három ember kitalált figurája volt a reformkori költő. De az ilyen típusú esszénovellákhoz sorolható a Sanyika című írás is, amely Weöres Sándorról szól. Ennek egyik, talán legkidolgozottabb változata a Jókaihoz kapcsolódó történet, ahol a nyitónovellához hasonlóan az Isten 2004-be irányítja a regényírót. Máskor az anekdota műfaja elevenedik meg a könyvben, például a Szabó Magdával foglalkozó fejezetben, amikor az elbeszélő személyes ismeretségükből adódóan a nagy írónőről adomázik gyermekeinek. Ez az anekdotikusság jellemzi a Petri Györgyről szóló fejezet nyitányát is. Műfajilag tehát nagyon összetett a Kik vagytok ti? , ebből adódóan nehéz is összehasonlítani Szerb Antal művével, hiszen ott a műfaj és a stílus egységesebb, itt pedig inkább a változatosságon, a határátlépéseken van a hangsúly. Ez a provokatív irodalmi játék csak annak okoz irodalomtörténeti fejtörést, akinek nincs humorérzéke, és aki kizárólag irodalomtörténetként szeretné olvasni a kötetet, pedig a védőborítón lévő kiadói ajánlás is eltávolítja ettől a kategorizálástól az írásokat: „Irodalomtörténet? Az is.” Tehát nem kizárólag az. Miket ír tehát Háy? Talán esszéket, talán esszénovellákat, de az is lehet, hogy portrékat rajzol, néha anekdotázik, hol erősebben, hol gyengébben zakatoló klaviatúráján. Néhány vonás alapján felépít egy-egy alkotót, és ezek a portrék semmiképpen sem törnek tudományos babérokra. Ezek a portrék legfeljebb olyanok, mint bármely festő művei egy-egy híres alkotóról: leginkább a képzőművész látásmódjáról tanúskodnak. Ezekbe az esszékbe, esszénovellákba vagy portrékba vegyülnek olykor furcsa színek, amelyek stílustörésnek tűnhetnek. Egyszer még az irodalmi nyelv múzeumában vagyunk, máskor már egy romkocsmában vagy egy fesztiválon (Háy is használja ezeket a képeket, hol konkrétan, hol metaforikusan). Elég csak a Petőfiről szóló részre gondolnunk: „Milyen szar sorsa volt, mondta Bajza, ráadásul nem elég, hogy minden sikerről lekésett, az összes verse a nyelvújítás előttre esik, szóval tele van olyan hülye szavakkal, amit ma már senki nem ért. Kibaszás lenni Csokonainak, mondta Vörösmarty, főleg ennyire tehetséges Csokonainak. Meg azt hitte, hogy a bordalokhoz tényleg be kell nyomni mindennap, fűzte hozzá a mindig mértékletes Toldy.” Ezek a stílustörések nagyon kellenek ahhoz, hogy ébren tartsák az olvasói figyelmet, és általában funkciójuk is van. Itt például az, hogy érzékeltessék: Bajza József, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály egy borozóban beszélgetnek. Bár biztosan elegánsabb lett volna, ha Háy reformkori szlenget használ, de ő a mai nyelvre próbálta lefordítani az adott szituációt, szépírói eszközökkel eleveníti meg a helyzetet. Vannak azonban suta poénjai is Háynak, például amikor Reviczky eredeti nevén élcelődik: „Balek Gyula az ő anyakönyvezett neve, s persze nomen est omen, mondhatjuk, s nem is tévedünk. Balekunknak talán a legnagyobb fájdalmat a névvesztés
