Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 4. szám - Boldog Zoltán: Irodalom kocsmanyelven (Háy János: Kik vagytok ti?)
127 okozta, egész életében titkolta ezt a tényt...” Néhány évtizeddel ezelőtt ezt esetleg egy kocsmázás alkalmával oszthatták volna meg egymással az irodalommal foglalkozók, és Háy ezt az irodalmi kocsmanyelvet próbálja meg legitimálni az esszében, esszénovelláiban. A próbálkozás dicsérendő, a megvalósítás néha megbicsaklik, és sokkal szimpatikusabb, ha egy-egy szereplő szájából hangzik el, mintha az elbeszélőt látjuk úgy, mint aki túl van négy-öt sörön. Háy a különböző módon hígított esszéfröccseivel próbálja beindítani a beszélgetést a megidézett szerzőkről, így provokatív gesztusai érthetők is, túlzásai nemcsak szépirodalmi, hanem retorikai gesztusnak is tekinthetők. Mond egy erőset, hogy lázba hozza az olvasót, és ez sikerült is neki. Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke kifejezetten tűzbe jött, és ártalmasnak nevezte a magyartanítás szempontjából Háy művét. Melhardt Gergő fiatal irodalomtörténész pedig – akinek életéből mintha kimaradtak volna a viccek – szinte minden, irodalomelmélettől, kutatói objektivitástól mentes állítását kritizálta Háy kötetének. Háy kötete azonban könnyen támadható. A fülszöveg szerint a szerző nem szeretne szobrokat faragni, de néhol erősebben, néha gyengébben fogó vésőjével valójában csak nyeszetel a meglévő monumentumokon. Aki eleve szobrokhoz nyúl, az önkéntelenül is részt vesz a szobor életének alakulásában. Kísérletének akkor lett volna értelme, ha megkerüli a már meglévő szobrokat, és bemutatja a magyar irodalom egy másik arcát. Akkor a Kik vagytok ti? kérdés is jobban pas z szolt volna a tematikához, hiszen egy érettségizett ember a kötetben szereplő szerzők nagy részéről tudja, hogy kik voltak. De Reviczky Gyula, Bródy Sándor, Zala György (szobrász!), Kaffka Margit, Erdély Miklós és Hajnóczy Péter bemutatása tényleg tágítja a látómezejét a kánon megszállottjainak, és olyanok emlékét eleveníti fel, akik nem kaphattak szobrot a gyakran betonkeménységűnek tűnő magyar irodalmi csarnokban. Zavart kelt azonban a Kötelező magyar irodalom – Újraélesztő könyv alcím is. A kötelező jelző értelmezése elég problematikus. Mit szeretett volna a szerző és a kiadó? Kötelező olvasmányok szerzőit új szempontból bemutatni? Akkor hogyan találják meg a helyüket a kánonon és irodalmon túli alkotók (Reviczky Gyula, Víg Mihály, Zala György stb.) a koncepcióban? Ha ezt mindenkinek kötelezőként vagy kötelezően el kellene olvasnia, akkor éppen azt a szabadságot tagadná meg az alcím, amelynek jegyében születtek az értelmezések. Egyik megközelítés sem tünteti fel túl szimpatikusan a kötetet. Az újraélesztés pedig azért elhibázott gesztus, mert a kötetben bemutatott szerzők többsége olyan élénken van jelen irodalmi gondolkodásunkban, hogy halottként is élőbb a kortársnál. Melhardt Gergő okosan állapítja meg alapos kritikájában, hogy nincs halott, akit újra kellene éleszteni. Mint a legtöbb kötetnek, Háy könyvének is íve van, hiszen műve akár regényként is olvasható. Ahol a ma élő költőknek kellene állniuk, ott egy dalszerző található: Víg Mihály. Akkor a költészet helyét a popzene vette volna át? Ennek viszonyát elég bonyolultan vázolja fel Háy, de a lényeg az, hogy bizonyos „dalszövegek a költészet tárgykörébe tartoznak, de az azokat létrehozók nem költők”. A mai popzenét némileg az egykori népköltészettel felelteti meg, egy koncert anyagát egy ver-
