Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 4. szám - Papp Máté: A melankólia gyakorlása (Báthori Csaba: Melankólia)
121 Papp Máté A melankólia gyakorlása Báthori Csaba: Melankólia Borbély Szilárd 2012-ben az Író szanatóriuma című előadás-sorozat vendégeként beszélt megejtően arról, hogy „gyakorló melankolikusként” hogyan telnek a hétköznapjai; pátosz nélkül, majdhogynem eszköztelenül, néhány Erik Satie-darabbal, Epiktétosz-töredékkel, Tibeti halottaskönyv-szemelvénnyel, Mester és Margarita-regényrészlettel illusztrálva azokat a holtpontokat, amelyek mintegy átvezetnek, átsegíthetnek a mindennapok szakadéka fölött ... Báthori Csaba Melankólia című verseskönyvének lírai alanya is e szakadék szélén szédül egy-egy pillanatra bele a melankólia sötéten csillogó mélységébe – mondhatni az elmerülés veszélye nélkül. Hisz a kötet egyik tanúságtétele szerint: zuhanni néha boldogsággal ér fel. Hogy milyen egzisztenciális gócpontokat céloznak meg, miféle szellemi szférákat rétegeznek egymásra a szerző szonettjei – melyekből pontosan 365 található a lapokon –, arra szemléletes módon (és talán a szövegek beszédmódjához hű nagyvonalúsággal) tudunk választ adni. Azaz szimbolikus példázatokat hozni: Ikarosz és Orfeusz mitikus alakjainak árnyéka ugyanis nagymértékben lefedi azokat az irányvonalakat, mozzanatokat, amelyek – a kisebb univerzumnyi verssorozaton innen és túl – tulajdonképpen mindannyiunk létét meghatározzák. Ezek beazonosításához pedig nem kell feltétlenül „költőien lakozó” lélekkel rendelkezni (bár ez utóbbi heideggeri szófordulat nem is kizárólagosan poétikai értelemben merül fel a saját kontextusán belül). Nem szükséges hozzá depressziót diagnosztizáló orvosi jelentés sem. Elég, ha csak – valamilyen véletlenszerűnek, esetleg valószínűtlennek tűnő oknál fogva , Báthori Csaba kedvelt szavával élve, egy percenés re – kibillenünk kissé az időből; m áris megsejthetünk valamit abból a végső soron vigasztalan állapotból, melyet a legkevésbé pejoratí van értett túlérzékenység idéz elő egyes emberekben. Milyen személyre szabott tapasztalatunk lehet minderről nekünk, és milyen ismeretet közvetíthet a művek auráját képező értelmes angyal, aki már kevésbé beazonosítható lényként – sötét tudnivalókkal telve meg – lengi be ezt a szövegvilágot? Mintha n émi nehézkedéssel, de mindinkább éteri magasságok felé törekedve tűnne fel előttünk időről időre; a „lehajolás” szándékát mégsem mindig érzékelhetjük nála, ami egy ilyesfajta (isteni?) küldött hatáskörébe, szabad akaratába akár eredendően beletartozhatna,
