Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 4. szám - Papp Máté: A melankólia gyakorlása (Báthori Csaba: Melankólia)
122 beleférne. Hacsak nem a Rilke-féle angyalológia egyik iszonyú – minket „ember számba” nem vevő, elemelkedő – egyedéről van szó. Talán az intuitív tudásra szomjazó szerezhet sejtelmet, sajátíthat el ismeretet róla, olykor magára maradva a jelekkel, amiket ( érzése, feltételezése, reménye, hite szerint) ő tőle kapott. Korántsem könnyű megízlelni a szonettek koordináta-rendszerének mértani mámorát; az egyes – élére csiszolt, plasztikusan lekerekített – darabok tömbsze rűsége, stilisztikai homogenitása miatt pedig a szövegszervezés által megnyitott szellemi horizontok sem közelíthetőek meg zökkenőmentesen – főleg ilyen meny nyiségű, kásahegynyi anyag esetében. Persze természetes, hogy egy műalkotás küzdelmet követel annak „élvezőjétől”; ahogy az is törvényszerű lehet, hogy bizonyos fajta poétikák arra késztetik az olvasót, hogy ne pusztán irodalomként vegye kézbe az adott könyvet, hanem saját életrend jét alakító tényezőként, sőt, annak potenciális átváltoztatójaként. Rilke magányetiká ja – nyilván szélsőséges példaként – reprezentálhatja azt a hitvallásszerű attitűdöt, melyet (nyomokban legalábbis) Báthori Csaba írásai is tartalmaznak. Egy helyen – Rilke levelezésé hez kötődő, monumentális – fordítói munkáját ahhoz a feltételhez köti a szerző, miszerint „együtt kell élni” a közvetíteni kívánt (élet)művel. Így bizonyára nem nehéz elszokni-elszökni az emberektől , ahogyan attól a születésétől fogva idegen valakitől sem, akit eladdig önmagának tudott. „Nehéz szokni magad, leszokni magadról. A legjobb hang belőled, nem neked szól, – de hallgatni, hallani, azt neked kell.” (Melankólia CIV) Báthori „hallomásainak” visszhangjaiként interpretálhatjuk e verseket – az írott vigaszt, mely nem vigasztal, de mégiscsak felold, megköt, fixál, elenged vala mit abból az egzisztenciális-metafizikai szorongással kísért (mégsem szimptomatikus) lelkiállapotból, amely árnyak és árnyalatok közt kerengve egyszerre képzi meg és oltja ki önnön identitását. A (mindenkori) vers valódi sötétségé hez azonban nem fér hozzá – így az olvasó sem részesülhet beavatásban. Bár ezt a fülszöveg sem ígéri: „Báthori Csaba kötete a magasköltészet híveinek kínál ígéretes találkozást, ritka varázslatot és elmélyült gondolati élményt. Sőt többet: megismerést.” Hogy mit jelent az ún. magasköltészet, arról lehet valami fogal munk, de ez ritkán vezet egyenesen katartikus befogadói élményhez, holott a kötet elmélyült gondolatisága valóban megajándékozhat olyan tartalmakkal, képzettársításokkal, amelyek fenntarthatják a találkozás ígéretét a – varázstalanított világ művészi vegzálásával megközelített – „belső hangadóval”. Az ő szólamainak mediátora nyilvánvalóan nem más, mint a költő, akit viszont általában három ha meghall. Míg az evangéliumok jó híre alapján két-három hívő elég a feljebbvaló jelenlétéhez, az irodalom esetében elég egyvalaki ahhoz, hogy az megnyilvánuljon. Jelen esetben egy folyamatos metamorfózisban lévő, hol megszilárduló, hol szétszivárgó elemmel (elemiséggel) léphetünk kapcsolatba, amit összefoglalóan leginkább lamentumnak nevezhetünk. A lamentum, mint a panasz, a mindenekelőtt való emberi fájdalom ősi kifejezése, Balassa Péter szerint
