Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 4. szám - Kontra Attila: „S ő harmadnap föltámadott” (A feltámadás hite Pilinszky János publicisztikájában)
114 az Jairus leánya,26 a naimi ifjú 27 és Lázár 28 esetében történt), hanem testüket átalakítja, és megdicsőült testéhez teszi hasonlóvá.29 A test feltámadását – amelyre a Pilinszky-szöveg utal –, a Biblia egyértelműen tanítja, és a történelem végére helyezi kilátásba. A „test” szón azonban legtöbbször „igazi önmagunk”-at érti.30 Hitünk „iskolája ” című nagyböjti elmélkedésé ben Pilinszky ennek megfelelően a feltámadásra mint az ember történetiségének végcéljára irányítja a figyelmet: „A nagyböjti időszak, végén Jézus kereszthalálával és feltámadásának dicsőségével, az egyházi év legfontosabb fejezete. Hitünk legélesebb kontrasztjait egyesíti magában, s oldja fel végül valamennyiünk feltámadásának reménységében. Bűn és lemondás, szenvedés és öröm, halál és feltámadás: hitünk és életünk minden színe jelen van itt, s méghozzá a maga teljességében, legtelítettebb állapotában.”31 Igaz, hogy az evangéliumok leírásai a húsvéti fény világánál készültek, és a feltámadt Jézusba vetett hitet akarják felébreszteni, ám az apostolok Krisztus halála utáni tanácstalanságának többszöri emlegetéséből az is kitűnik, hogy Pilinszky számára rendkívül fontosak voltak a Feltámadottal való találkozás előtti lélekállapotot rögzítő evangéliumi részletek. Erről a következőképpen vall Tél és tavasz között című írásában: „Valamikor a tanítványokat is a feltámadás öröme a halál legszembetűnőbb jegyei közt érte. A sírbatétel, a keresztlevétel kopár tényei után. A halál mozdulatlansága után, mi őket is megbénította, halott Mesterükhöz hasonlítva őket. Nem lázadoztak, még csak nem is panaszkodtak. Egyszerűen tovább szerettek. Tovább szerették a halottat, kit életében talán nem mindig tudtak követni. S itt – a szeretet e »sötétjében« – veszik hírül, hogy akit szeretnek: föltámadott. Szakasztott úgy, ahogy azóta is egyedül itt, a szeretet csendjében, »sötétjében« tapasztalhatja meg ki-ki közülünk a feltámadás fokozhatatlan intimitását, mivel ez a feltámadás véghetetlenül csendes, s akár a tanítványokra az első húsvét hajnalán, azóta is szinte észrevétlenül köszönt ránk. Csendesen, mivel isteni, és észrevétlenül, mivel mindennél hatalmasabb.”32 26 Vö. Mt 9,18–26; Mk 5,21–43; Lk 8,40–56. 27 Vö. Lk 7,11–17. 28 Vö. Jn 11,1–54. 29 Vö. Fil 3,20–21. 30 A modern teológiai elgondolás szerint ez az „önmagunk” a földi életben fizikailag és kémiailag hozzáférhető testben, azzal a legszorosabb kapcsolatban él, és azon keresztül éli meg a történetiséget, tehát az emberekhez, az időhöz és a térhez való kapcsolatát is. Mivel pedig a történetiség lényeges velejárója az önmagunkkal való azonosságnak, valamilyen formában ennek is, az ezt biztosító anyagiságnak is fenn kell maradnia a halál után. Hogy milyen formában, és hogy milyen lesz az örökkévalóságra szánt „önmagunk”, arról semmit sem tudhatunk, mert a kinyilatkoztatás nem szól a halál utáni élet fizikai, biológiai és kozmológiai vonatkozásairól. Vö. Dr. Előd István, Katolikus dogmatika , Szent István, Bp., 1978, 686–687. 31 Pilinszky János, Hitünk „iskolája” , Új Ember, 1967. február 19. = P. J., Publicisztikai írások , 504. 32 Pilinszky János, Tél és tavasz között , Új Ember, 1967. március 5. = P. J., Publicisztikai írások , 507.
