Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 4. szám - Kontra Attila: „S ő harmadnap föltámadott” (A feltámadás hite Pilinszky János publicisztikájában)
115 A három évvel később megjelent Nagyvárosi ikonok kötetbe felvett Ars poetica helyett című esszé egy részlete olyan, mintha az előző szöveg kiegészítése lenne: „A halottaknak senki élőre nincs szükségük többé, mégis külön-külön, és mindenkinél makacsabbul hívnak minket. Ez a meghívás azonban túl van a közöny, túl a részvét és a lázadás, sőt valamivel a kétségbeesés, egyszóval a katasztrófa még mindig világosan kivehető határán, és egyenest a szeretet sötétjébe kalauzol. Mivel először itt, és egyedül itt részesülhetünk mindenükből kifosztott és kiforgatott meghívóink romolhatatlan kincséből, királyi adományából, ami nem egyéb, mint a mindenségben az egység bátortalanul boldog és először biztos megtapasztalása. Szakasztott úgy, ahogy a keresztlevételt követően a tanítványok is mozdulatlanul maradtak, mielőtt a föltámadás hasonlíthatatlan intimitását hírül vitték.”33 Az Éjszaka van? című kéz iratban maradt, besorolatlan cikk pedig egy olyan nagyböjti elmélkedés, amely szintén a húsvét titkának fentebb jelzett belső csendjét vetíti elénk: „Jézus újra és újra a hajnal leplében érkezik hozzánk, szinte súlytalanul, szinte észrevétlenül. Hogy vártuk, s mégis ő lep meg minket. Nem baj, ő szereti ezt a hajnali hűvösséget, ezt a kicsit ámulatból ébredező, s ámulatba forduló örömöt. Ezt a csendes, józanodó örömöt, mely épp józanodva éled, s leginkább hasonló »ahhoz a boldogsághoz«...”34 A témával foglalkozó szövegek másik csoportja arra vet fényt, hogy a feltámadás mint természetfeletti esemény csoda volta ellenére mégiscsak radikálisan különbözik Jézus nyilvános működésének ideje alatt tapasztalható csodáitól. Az Állomásról állomásra című írás a „megváltás isteni menetét” próbálja nyomon követni. Pilinszky szerint kimutatható, hogy „Jézus minél inkább közeledik kül detése beteljesítéséhez, annál ritkábban tesz csodát, szenvedésének napjaiban pedig végképp elutasít mindent, ami egy közönséges halandó erejét meghaladná.”35 A cso dálatos kenyérszaporítás,36 amely a húsvétot megelőző napok egyik felolvasott evangéliumi részlete, Pilinszky megállapítása szerint nemcsak egyszerű előképe az utolsó vacsorának – ahogyan ezt a szakaszt általában érteni szokták –, hanem annak ellenképe is.37 „Ha az előbbi csoda volt, az utóbbit »ellen-csodának« is nevez -33 Pilinszky János, Ars poetica helyett = P. J. összes versei , 90–91. 34 Pilinszky János, Éjszaka van? = P. J., Publicisztikai írások , 825. 35 Pilinszky János, Állomásról állomásra , Új Ember, 1968. március 24. = P. J., Publicisztikai írások , 549. 36 Vö. Mt 14,13–21; 15,32–39; Mk 6,30–44; 8,1; Lk 9,10–17; Jn 6,1–15. 37 Az ötezer ember jóllakatása a pusztában (látható) „jel”, ám amit Jézus kínál, az több, mint az a kenyér, amelytől az ember csak átmenetileg lakik jól. Az Eucharisztiában maga az evés szintén egyfajta „jel”, amely egyesülésre sürget, de valódi (nem látható) tartalma a Krisztussal való élet és lerombolhatatlan összetartozás. Vö. Nocke, i. m. 295. Pilinszky Lukács margójára című cikkében a következőket írja ezzel az utolsó vacsorán megjelenő, láthatatlan elemmel kapcsolatban: „Az utolsó vacsora az isteni »sűrítés« csodája. »Ez az én testem, amelyet értetek adok.« Az isteni szeretet, s ugyanakkor az ember »testi történetének« kielemezhetetlen mélységű és gazdagságú szavai ezek. Bennük egyszerre szólal meg az, aki éhes, és az, aki enni ad. Aki búcsúzik, és aki örökre velünk marad ezentúl. Az, aki meghalt, és az, aki legyőzte a halált. Nincs szöveg – még csak hasonló se –, melyben mélyebb és alapvetőbb ellentmondások váltak volna tiszta és egyszerű szeretetté: egyetlen és halhatatlan gesztussá.” Pilinszky János, Lukács margójára , Új Ember, 1969. április 6. = P. J., Publicisztikai írások , 593.
