Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 4. szám - Sipos Lajos: „Nem dolgozik el mindent az utókor elől”
56 felelő helye szerint „fakeret közé vesszőből vagy nádból font, hordozható, kb. 1,5 méter magas lapokból összeállított, rendszerint fedél nélküli építmény[ben]”), miközben „[a] gulya hever a dörgölőző fa körül”. Mindenkinek, így a várt levelet hozó „öreg pusz tázó lovas”-nak, Kazi Andrásnak is meg kell ismernie a nyolcszáz állat közül a maga üszőjét. „Ez tarka jószágnál nem nehéz dolog, de a régi fajta fehér magyar baromnál már nem olyan könnyű, mert nagyon egyformák.” Kazi Andrást a gulyások meginvitálják ebédre. „Hát csak Isten áldásával” , mondja az üszőjét „föltekinteni” érkezett ember. A „néprajzi hitel”, amelybe sorolható mondatokból csak mutatóba hozott részletek árulkod nak, elfedheti a szövegformálás újdonságát a kortársak többsége és az utókor előtt. A Levél a pusztában című írásban és Tömörkény legjobb novelláiban nem egyenes vonalú a történet, a szövegmondó és a szöveg megformálója nem azonos, egymást váltogató perszónák, az ő nézőpontjuk keveredik egymással és az író asszociációs bázisával. Karakteresen más ez a megformálás, mint a kortársaké: Csáth Gézáé, Kaffka Margité, Móriczé, Babitsé, Kosztolányié. És különleges a novella beszédformája. A pusztai ember szófordulatai váltakoznak itt a 20. század elején volt Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében szolgált katonák német–magyar kevert nyelvével, a pusztai-falusi ember gondolkodásmódjának lenyomatával, a vulgáris múlt-jelen-jövő értelmezés toposzaival, a szövegmondó direkt belépéseivel, az emberi viselkedés pszichológiai indoklásának leírásával. A további mérlegelést elhagyva itt csupán jelezni lehet: Lengyel András szerint az életmű értékvonatkozásainak autentikus felmutatása nélkül nem értelmezhető Tömörkény István novelláiban megjelenő új szólam-kontamináció mint a magyar modernitás egyik lehetősége. Lengyel András a Tömörkény-novellák specifikus vonásainak hangsúlyozásával értelmezte a félperifériális magyar világon belül a szegedi és a Szegedet környező világ értékütközéseit. Ebben a régióban az 1879-i nagy árvíz után, hármas tagozódású, egymástól látványosan különböző termelési-társadalmikulturális és mentalitástörténeti vonatkozásrendszer alakult ki. Az elpusztult történeti városrész helyén létrejött a radikálisan új modern magyar kisvilág a maga építészeti formáival, gazdasági és kulturális tereivel, hasonlóan a millenniumi lázban mesterségesen formált Budapesthez. Ezt a centrumot kerítette be a töltésen kívüli terület, benne az Alsóváros, azaz a periféria, amelyik élte a lassan mozduló paraszti-falusi kisvilág életét. A legkülső kört az évszázadok óta változatlan tanyavilág, a gulyákat, csordákat legeltető, nem mozduló, félig nomád gondolkodás-, élet- és beszédformát őrző állattartók, gulyások, csordások, csikósok jelentették. Hozzájuk élettérben is közel voltak a maguk valódi félnomád életét elő, ősi törvényeiket követő cigány csoportok. Tömörkény Istvánnak napi átjárása volt e három (esetleg négy) társadalomban. Munkahelye, a Szeg edi Hírmondó szerkesztősége, a Somogyi K önyv tár és a Városi Múzeum a látványosan modern centrumhoz kapcsolta. Újságíróként és a Múzeum anyagát gyarapító munkatársként-igazgatóként napi, de legalább heti kapcsolata volt a „töltésen túliak”-kal, a perifériával. Archeológiai kutatásai, népéleti érdeklődése a periférián túli természeti világba vitte. A Levél a pusztában című novella – itt nem jelölt formában – mutatta, milyen mélységben élte meg
