Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 4. szám - Tverdota György: ne tékozold bizalmadat (Levél Lengyel Andrásnak)
53 A sorsközösség pedig mindazokra vonatkozik, legyenek munkások, napszámosok, kishivatalnokok, szegény értelmiségiek, akik az emberhez méltó élethez szükséges javakban szűkölködnek, akik meg vannak fosztva a társadalmi felemelkedés lehetőségétől. Ezekre az ellentétekre támaszkodva teszi fel a vers a bizalomra vonatkozó retorikus kérdést: „hihetsz-e annak...?” S a nyomatékosítás kedvéért a következő versszakban újra megkérdezi : „Hihetsz-e?” Erre a kétszeres kérdésre csak hatá rozott „Nem!”-mel lehet válaszolni. Ez pedig azt jelenti, hogy 1933 őszén, annyi változás után, annyi – gyakran kiábrándító – tapasztalattal gyarapodva, József Attila megismételte, megerősítette azt az alapvető felismerést, amely költői pályájának irányát már kezdetben is meghatározta: Nem egy csónakban evezünk! Még a jómódú polgártárs jó szándékának megnyilvánulásait is kellő tartózkodással kell fogadnunk, helyén kell kezelnünk: „Szivére veszi terhünk, gondunk. Vállára venni nem bolond.” Azokkal kell közösséget vállalnunk, akikkel azonos sors: fázás és éhezés köt össze bennünket, akikkel „Együtt vágunk a jeges télnek”. Az ínséget elszenvedőkkel járunk egy úton: „hű társ – éhezők kisérnek.” A versben megfogalmazott axióma azonban nem valamilyen ortodox osztályharcos állásponthoz történő visszatérés jele volt, hanem épp ellenkezőleg, a költő marxi ihletésű eszmerendszere önkorrekciós továbbfejlesztésének első lépése. Az új, proletárkultúra projektjének szellemében a harmincas évek elején erősen meglazultak kapcsolatai azzal a polgári értelmiséggel, amellyel érintkezésben pályája kibontakozott. Babitsot vérig sértette. Hatvany Lajos nyilvánvaló politikai ellentéteik miatt felfüggesztette a nélkülöző költő anyagi támogatását. Németh Andor barátjáról azt a súlyos ítéletet fogalmazta meg, hogy „Ellenség ő, ellenségünk páralepte szemeivel –”. „Hölgyek, urak, ismerősök. Mosolyogni akarsz, mint barát” – mondja korábbi barátairól. Ez a magabiztosság abból ered, hogy úgy vélte, otthonra talált a másik oldalon: „Szíved elől nincs menekvés. Énekeld a munkások dalát!” E körben szerzett súlyos tapasztalatai azonban oda vezettek, hogy 1933-ra ráébredt: „Ha egy osztály – a bérmunkásokról van szó – a maga sajátos életérzését nem képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen ahhoz, hogy az egész emberiség nevében lépjen föl a történelem dobogójára.” A személyes sorsában és az európai történelemben bekövetkezett 1933-as események folytán elveszítette illúzióit a munkásosztály harcra készsége, saját érdekeiért való fellépésre hajlandósága tekintetében: „a munkások húst, kávét, sört akarnak, motorbiciklit és központi fűtéses lakást szeretnének... szeretik és óhajtják az élet apró örömeit”. 1936-ban már arra a következtetésre jutott, hogy „A munkásosztály nem váltotta meg az emberiséget, amit pedig történelmi föladatának tekintett, hanem maga is felbomlott”. Saját választott közönségével szembeni kritikája nem maradt következmények nélkül emberképére: „Ez ideránt, az odahuz, mind fogdos, vartyog, taszigál” – fogalmazta meg mély emberundorát. Ilyen felismerések birtokában új alapot kellett találnia álláspontja számára. Újraértékelte barátságát polgári értelmiségi barátaival, akikre a Vigasz ban meg fogalmazott éles kritika kivétel nélkül ráillett. Németh Andorral megújította kapcsolatát. Kosztolányinak, „a gyermeklelkű költőnek”, az „ötvenéves csecse-
