Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 4. szám - Tverdota György: ne tékozold bizalmadat (Levél Lengyel Andrásnak)
52 csés kisebbségéhez tartozik, aki halála után mindmáig töretlen népszerűségnek örvend az olvasók körében. Voltak ellenséges kísérletek ennek a pozíciónak a megrendítésére, és voltak szerencsétlen hitelrontó értelmezési mellényúlások. Ez utóbbi csoportba tartoznak azok az újabb keletű megnyilatkozások, amelyek a költőt „lúzernek” minősítették. Aki azonban egy sikerek elérésére lényegileg alkalmatlan, reménytelen életű, kilátástalan jövőjű, extravagáns személy lírájának látja művei sorozatát, az úgy gondolkodik, hogy az elért siker, a zsebre vágott dicsőség és a vele járó javak mindent igazolnak. A konjunktúralovagok nézőpontjából értékeli a költő életművét. A Vigasz ellenáll ennek a cinikus logikának. A még jó szándékú változatában is akaratlanul nyegle „lúzer”-mítosz csak a lényeget nem észleli: hogy József Attila költészetével különös dolog történt az utóbbi évtizedekben. Újra időszerűvé vált. Mintha a történelem tett volna egy kört – és ugyan a spirál egy magasabb szintjén –, de ma ugyanoda jutottunk volna vissza, ahol a világ a Vigasz megfogalmazásakor tartott. Hazafelé jövet, ha hajléktalant látok egy padon aludni, József Attila Hazám szonettciklusának megdöbbenést eláruló sora jut eszembe: „s háltak az uccán” . A villoni ballada kiindulópontján ilyen, saját bőrén is megtapasztalt, megbotránkoztató felismerés áll: a versbeli intést megfogalmazó személy elébe tárul a „nemzeti nyomor”, az egységes nemzet ábrándját eloszlató tágra nyíló szociális olló, amely élesen elválasztja a szegényeket a jómódúaktól. Az első strófa második fele negatív körülírással mutat rá erre a halmazra: „Inkább segít a kutya szőre / a teríthető betegen, / semhogy magát miértünk törje, / aki sorsunktól idegen.” Azaz bizalmunkat csak azokba helyezhetjük, akikkel sorskö zösségben vagyunk. A második szakasz azonban egy pillanatra még a közösségkeresés létjogosultságát is megkérdőjelezi, felvillantva a kései József Attila kiábrándult emberképét. Az ember ezek szerint biológiai konstitúciója folytán önző lény, aki számára ösztöneinek kielégítése a legfontosabb. A kapcsolatokat nem a segítőkészség, a szolidaritás vezényli: „Magának rág mind, aki rág / a fogacs kák azért fogannak.” A következő sorok mintha még a társadalmi önérvényesítést is biologizálnák, a harapásra, az agresszióra, a zsákmányszerzésre való hajlam és képesség különbségeként határoznák meg: „S mert éhes rongy vagy, a fogát / elkoldulhatod-e a kannak?” A strófa folytatása visszavesz ebből a végletekig kiábrándult emberképből, s a szegények és gazdagok közötti demarkációs vonalhoz tér vissza: „Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak, / ki fűtve lakik öt szobát”. Figyelmet érdemel, hogy ugyan a különbségtétel marxi szellemben, a tulajdonhoz való viszony ellentétén alapul, de a tulajdon itt nem a termelőeszközök birtoklását vagy a tőlük való megfosztottságot jelenti, hanem a szegények és gazdagok életminősége közötti megbotránkoztató távolságra mutat rá. Egyik oldalon a langyos für dővízben heverő, a másikon az utcasarkon hiányos öltözetben didergő – és tegyük hozzá – a kiszol gáltatottságot, alattvalói létbe kényszerítettséget megtapasztaló ember állapotával mérhető életminőség ellentéte nem közgazdaságtani és nem politikai termé szetű. Az alanyok, akikre vonatkozik, nem írhatók le osztálykategóriákkal. Ezért lehet egyaránt a vers célpontja Sándor Pál, a pártarisztokrata, és Rátz Kálmán, egységes párti képviselő és a társadalom bármely más kedvezményezettje.
