Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Ferdinand von Schirach: Tizennégy; Harmincöt (Tatár Sándor fordításai)
44 Ekkor leesett – több mint harminc éve egy esküvőn ismertem meg Haroldot; egy másod-unokafivére az egyik barátnőmet vette el. A házasság két év után válással végződött; Harold „tévházasság”-nak nevezte. Ő akkoriban sörfőzdeüzemgazdaságtant, germanisztikát és filozófiát tanult Münchenben; „teljesen természetes”-nek állítva ezt a kombinációt. A szemeszterek közti szünetekben párszor meglátogattam őt Észak-Angliában. Egy 18. században épült kastélyban lakott ott a családjával; a kastélyt csak „a ház”-nak nevezték. Harold szerint a ház nak „úgy nagyjából százhúsz szobája” volt; természetesen ő se számolta meg őket soha. Harold az egyetlen gyermeke volt a családnak. Eleve el volt döntve, hogy ő örökli majd az apja titulusát, a ház at, a tájkerteket, a termőföldeket és az erdőgaz daságot, a sörfőzdéket és a haltenyészetet. A család rokonságban állt Bertrand Russell-lel és a Mitford nővérekkel; Harold néha azzal viccelődött, hogy hányadik ő a trónöröklési sorrendben. A müncheni egyetem egyik filozófiatanára jóval később azt mondta, Harold volt a legtehetségesebb tanítványa. Ez így is lehetett; Harold sugárzóan intelligens volt, ugyanakkor teljes mértékben hiányzott belőle a becsvágy. Szünidőben egész napokat töltöttünk azzal, hogy epret eszegettünk a ház tetején heverészve, miközben újabb és újabb anekdotákat mesélt a rokonairól. Harold letelepedett mellém. Piros volt a bőre a naptól, valaha szőke haja most ősz volt. Odaintett egy pincért. Szabadságon van-e itt, kérdeztem. – Itt lakom, körülbelül két éve – mondta. – Valahogy ittragadtam. Jó a kaja meg a klíma, tetszik a tenger, csak ezért a strandért nem vagyok oda. A családjáról kérdeztem. Az apja, mondta, pár éve meghalt. – Anyám huszonöt évnyi házasság után lelépett egy másik pasassal; valami befektetési bankárral vagy lovaglásoktatóval vagy mivel. Harold apja mindennap háromrészes öltönyt hordott, de a lábán soha nem láttam mást, mint fekete gumicsizmát. – És miért nem vagy Angliában? – Na ja... – mondta, és rendelt egy hideg Brahma sört. – Apámat padlóra küldte a válás. Nem anyagilag, az ellen voltak szerződéses garanciái, de minden egyéb tekintetben. A házasságuk alatt valószínűleg nem volt a leggyöngédebb anyámhoz, de a válásuk után elkezdett inni. Aztán pedig... A pincér kihozta a sört. A pohárra lecsapódott a pára. – ...azután pedig – folytatta Harold – a National Trust ra hagyta a házat. Holtig tartó lakhatási jogom van még négy szobára vonatkozóan. Csakhogy most rendbe van téve és ki van takarítva minden, és már nem valami otthonos. Mindennap jönnek a látogatókat hozó buszok. Négy font húsz penny belépődíjat fizetnek és képeslapokat meg kulcsra akasztható fityegőket vásárolnak a ház képével. – És miért tette ezt apád? – Hát igen; én vagyok a sorban az utolsó örökös ; nagyon valószínű, hogy utánam már nem jön senki. Előbb-utóbb minden bizonnyal nekem kellett volna megtennem; lehet, hogy csak le akarta venni a vállamról. Meséltem neki a házukban megélt egyik reggelemről. Korán keltem, még nedves volt a fű: az esős idő szürke-zöld fényei. A csónakházban csupa elfelejtett
