Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Ferdinand von Schirach: Tizennégy; Harmincöt (Tatár Sándor fordításai)
45 holmi: egy törött nyelű fejsze, bádogdobozokban beszáradt lakk, mentőöv szakadt zsinórral. A csónak világoskék festése lepattogzott. Kieveztem a tóra. Csend volt és hideg. Aztán odaföntről a vadludak gágogása. Több százan is lehettek. Még soha azelőtt nem láttam olyat. – Igen, a vadludak – mondta Harold. – Sokszor gondolok rájuk. Afrikába repülnek; a földmágnesesség segítségével tájékozódnak. Éjszakai utazók nak hívta őket az apám. – És nem hiányzik mindez? Harold elgondolkodott. Megpillantottam az arcában azt a fiatalembert, aki akkor volt. – Nem hiszem, barátom – mondta némi idő után. – Nem. A haza nem egy hely valahol, a haza: az emlékeink. Később azután Harold magával vitt vacsorázni a barátaihoz. Hamar besokalltam a társaságtól, taxit rendeltem és visszavitettem magam a szállodába. A strandnál kiszálltam, és végigsétáltam a boulevard fekete-fehér hullámmintás márványán. Újra hűvösebb lett a levegő, a tenger nyugodt volt. Hirtelen apám jutott eszembe. Mezítláb áll a folyóban és horgászik. Napszítta szalmakalap van a fején, szája sarkában cigaretta. Sovány, magas és napbarnított, fehér ingének ujja fölgyűrve, órájának üvege újra meg újra visszaveri a napot. Frissen kaszált fű illatát érezni. Hat-hét éves lehetek; van egy apámtól ajándékba kapott piros svájci bicskám. Ágakat hegyezek vele egy kövön ülve. Miután apám kifogott két pisztrángot, bedörzsöljük őket sóval, fölszúrjuk a botokra és a tűz fölé tartjuk. Fekete és ragacsos a kezem a gyantától, még a folyóban sem igen sikerül lemosnom. Apám azt mondja, a gyantából szurkot lehet csinálni. Mesél egy ausztrál fizikusról, aki arra volt kíváncsi, mennyire folyékony a szurok, ezért forrón egy henger alakú edénybe töltötte, hagyta megdermedni, majd megfordította az edényt. Az első csepp, mondta, nyolc év múlva csöppent le, és újabb kilenc év múlva a második, aztán pedig meghalt a tudós. De a henger megvan még; a kísérlet ma is folyik. A pisztrángok szeme kifehéredik a forróságtól, húsuk csupa szálka, és förtelmes íze van, de úgy teszünk, mintha valami ínyencséget ennénk. Elhatározzuk, hogy elutazunk Ausztráliába, hogy lássuk lecsöppenni a következő cseppet. Meglátogatjuk a bennszülötteket, mondja apám; ők csak a jelent ismerik, se a múltat, se a jövőt – ezekre szavak sincsenek a nyelvükben. Meg kell kérdeznünk őket, mit gondolnak a szurok folyási sebességéről; biztosan el fogják árulni a titkukat. A tűzbe bámulunk, és a világ leglassúbb kísérletére gondolunk. Akkoriban nem volt idő, ahogy az emlékezés általában sem ismeri az időt. Csak a nyár volt, amikor odalent voltunk a folyónál, pisztrángot fogtunk, és én azt gondoltam, hogy soha semmi nem fog változni. Most öregebb vagyok, mint ahány évesen apám meghalt – korán ment el, és soha nem utaztunk Ausztráliába. Azóta eltelt egy fél évszázad, és minden megváltozott. Megszűntek a nagy háztartások, s velük együtt eltűntek a szobalányok, a szakácsnők, a kertészek, a sofőrök és az erdészek a kutyáikkal, amelyeket annyira szerettem. Rég a másé már a buja, sötétzöld park, amelyben felnőttem. A tavacskák a tündérrózsákkal,
