Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 3. szám - Kabdebó Lóránt: A létezés megelőzöttsége
61 gyanánt a német romantika meséskönyveiből olvasnak. Gaál József összerak egy felizgató világot, mint a keresztény misztikusok, akik a kereszt geometriai valóságához társítva egyszerre érzékelték az első bűnös ember, Ádám koponyájából kinövő kínzóeszközt, és a jóvátételként halálra gyötört Isten Fia-Embernek Fia korpuszának mártíriummal teljes sugárzását. A könyvben reprodukált képek, szobrok, grafikák elgondolkodtatnak: vagyunk, de miért, hogyan, honnan lettünk, és mivé alakulunk. Valaha könyvet írtam a még ma sem eléggé becsült költőről, Jánosy Istvánról, aki a háború után, majd a forradalom vérbe fojtása idején álmában átélte a szenvedők eltitkolt megpróbáltatásait. Ébredve leírta füzetébe, és ezekből „koholta” verseit. Átéltem ifjúságomban Barcsay Jenő korai ikonjainak méltóságos együgyűségét és kései mozaikjainak túlvilági szenvedélyű ritmikáját. Majd Schéner Mihály Kukulláinak maszkos bűnre kárhoztatottságát és feloldó virágálmait. És most rátaláltam Gaál József egyedülálló világára. Olyat csinál évtizedek óta, amelynek párját nemcsak én nem találom, de még tudós monográfusa is hiába keresi. Akiket felsorol, nem ezt csinálják. Mit keres ő a műveiben? Az embert, a világmindenség eme parányát úgy megmutatni, mintha őérte állna fenn ez az egész mindenség. A teremtményt, aki várja az „Ádám, hol vagy?” kérdést, hogy elszámoljon létezésének elhasználódásáról. Akár embrió, akár csontváz, akár eszement boldog-boldogtalan, esetlen, együgyű, megalázott, egymást gyilkoló, vagy éppen eközben szeretkező. Történelme nem a könyvekben megírt világtörténet, hanem az ember ősi és örök küzdelme önmaga értelmezésére. Aki létével kitölti a teret, és betölti az emberélet idejét. Gaál József művei a wagneri értelemben térré vált idő megformálásai. Egyik kiállításán leültem, és a kifacsart, kétségbeesett, realizmuson túli arcképeit addig néztem, amíg vissza nem alakultak harmonikus, beszédképes, gyönyörű emberekké. Ifjúkoromban ezzel a nézési technikával mozdítottam meg Barcsay látszólag mozdulatlan ikonjait. Most elbeszélgettem Gaál József embereivel. Úgy, ahogy őbenne élhetnek. Bármennyire az Éden száműzöttei is ezek az emberek, bármiként kificamodottak, mikorra közénk érkeznek, kezükbe is foghatják a mártírpálmát. Szörnyek? Ha visszaborzadok sorsuk szenvedésétől. Sérültek? Szenvedik a létezésüket, és ezzel részesei lesznek a megváltás esélyének. Bűnösök? Valószínűleg, de bármelyikük egy ujjmozdulattal visszahívható emberséges létébe, mint valaha a vámos Máté (miként Caravaggio rádöbben Rómában a francia Szent Lajos király templomban oltáron szereplő triptichonjában). Minden ember önmaga pokla – mondta egy filozófus. Ha nem tud áthangolódni a teremtésével adódó szerepére – teszi hozzá Gaál József. Erre az esélyre sóvárognak képeinek és szobrainak epekedő lényei. Mint a csúf békában élő szép királyfi, a mesebeli megváltó csókra várnak: arra, hogy a nézők-olvasók jöjjenek, figyeljék sokáig őket. Kísérve őket megváltottságuk öntudatához. Milyen jó, hogy találtatott egy érzékeny alkotó, aki érthetően elmagyarázza ennek a világnak nemcsak művészi értékét, de spirituális kisugárzását is. Érthető nyelven segíti a tájékozódást benne. És okos volt a könyv kiadója, hogy figyelemmel volt más tájak érdeklődőire is: a monográfia szövegét angolul is elismétli
