Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 3. szám - Kabdebó Lóránt: A létezés megelőzöttsége
62 a könyvben. És legokosabb azért, mert oly sok reprodukcióval közvetlenül is beléptet ebbe a különlegesen felkavaró világba. (Az önmagával viaskodó ember. Gaál József művészete. Szabó Noémi monográfiája. T-ART Alapítvány, Budapest, 2010) Azóta rátalált József Attilának talányos szövegére. Az emberi létezés megelőzöttségét éli át. Mi lehetett addig, az Isten gondolatában, amíg eljutott az emberig. Az evolúció megálmodását éli át Gaál József eddigi művészetében. Mindent, ami a mai létezésünkig elvezet. Most, ezekben a képekből alakuló nyomatokban az egyes ember magzati létét éli meg. Annak minden pre-emberi, mégis teljes emberi érzelmi és létezési állapotával. Így jut el az ember létezése megelőzöttségének feltérképezéséig. Felelősségünk vállalásáig a létezésben. József Attila narratív tájékozódását ihletőként fogadva, segít megteremteni befogadásunk számára a felelősség könyvét. Így lett, ezáltal ez a könyv – alkotás. A létezés elemzését felvállaló huszadik századi gondolkozás, a torzat oximoronban ellenpontozó ideális – korábbi szembesültségét felváltó – összeszövése. A teremtés kísérletező evolúciójának a teremtőjével egyszerre eleve elrendelt, és mégis a szabad akarattal narrációt vállaló létezési formája. Olvasom a huszadik századi személyiségi létezést tudatosító, mondássá libbenő, a teremtettségbe beleoldódó szöveget, és nézem az első látásra csúfnak látszó nyomatokat. Csúf? Próbáld ezt annak az ifjú párnak mondani, aki büszkén hozza magával leendő gyermeke magzati képét! Próbáld ezt szemébe mondani az alkotására büszke mesternek képét véleményezni! Et libera nos a malo – könyörgi, és a gonosz támadásaként fogadná szavaidat. A legszebb! Aki belőlünk lesz, és máris bennünk éli az evolúció feszültségeit, percenként változó irányban tovább haladó esélyeit. Bennünk a csoda, és a csoda bízik bennünk, hogy tudjuk, miként illesszük a létezésbe. Csakis a legjobb. És ha mégsem? Akkor majd korrigálódik a következő pillanatban. Jó ez így? Bonum esse? Csakis az lehet. Mert csakis szép és jó lehet. Biztos? Dávid levágja a legyőzött ellenségek fejét. De boldogan táncol a győzelem pillanatában. Kell lenni bennünk bonum esse. Még ha félelemmel tölt is el a látványa. Akarni kell a szépet, nemcsak a teremtőnek, de a teremtettnek is. Miként ezt abban a két „ülésben” József Attila kihallhatta létezéséből, az agyából kiszikráztatott, látszólag szörnyű szövegébe. Mesterétől ezt tanulhatta? „Hogy rettenetes, elhiszem, / de így igaz. – és én majd elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd.” – „Szökünk is, lelkem, nyílik a zár, / az értelem szökik, / de magára festi gondosan / a látszat rácsait. // Bent egy, ami kint ezer darab! / Hol járt, ki látta a halat, / hogyha a háló megmaradt / sértetlenűl?” Ezt tanulja pár évvel idősebb mesterétől (Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen , Az Egy álmai). És már ő fogalmazza önmaga számára: „[ n]em volna szép , ha égre kelne az éji folyó csillaga .” Mindent a maga helyén kell értelmezni. Minden tükör kép más szerepet tölt be. Minden csakis önmaga, és nemcsak része, hanem maga is a világ egésze. Ez a magzati létmód. Borzong, fél előre a leendőktől, és gyönyörködik a létezés teljes fényességében. Lehet ez? Olvasd a kései József Attilát! Hallgassad Bartókot, és figyeld Barcsay részleteit. A részleteket? A magzati teljességet, az anatómiában rejtőzködő egészet, amely egyszerre a létező alakuló parány, és máris a teremtő szándék csodája.
