Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Mészáros Tibor: Van-e két Márai Sándor? Egy átlagosnak induló év a bírálatok középpontjában
100 mozijaiban »igényekkel« jelentkezik; [...] A tömeg igénye örök és időtlen. Elsorvad az a kultúra, mely nem merít ebből az igényből, s mesterségesen, mintegy dísztereken mutogatja csak csúcsteljesítményeit.”38 Tehát e korszakban, lapváltása után is írt a róla kialakított általános képet megkérdőjelező írásokat; itt a kultúra munkások nélkül elképzelhetetlen voltát vázolta, de néhány évvel később, leginkább Naplójában, már csak arctalan tömeget látott bennük – igaz, a középosztályt is inkább kárhoztatta, mint dicsérte. Hangneme sem (lehetett) olyan köny nyed, mint korábban: A szegények iskolája stílusában, fajsúlyos témája melletti könnyed ségében 1940-ben már nem születhetett volna meg. A változó világgal együtt Márai saját életformája, látásmódja is mássá lett (például az „éltető” utazás lehetősége 1939-ben eltűnt életéből). Márai összességében tehát kimértebb, távolságtartóbb, kevésbé konfrontatívabb lett a nagy nyilvánosság előtt. 6. A „hivatalos Márai” „A Márai-pályában megvolt az esély, hogy a fokozatos kanonizálódás, a hivatalos elismerés eltéríti írónkat attól a magatartástól, amely az 1930-as esztendők első felében még a sajátja volt. A Csutora meg A sziget, valamint az Egy polgár vallomásai tagadása enyhült, legalábbis sokkal áttételesebbé vált, és az 1930/40-es esztendők fordulóján a történelmi események következtében Márai néhány területen közeledett a hivatalos állásponthoz. Ugyanakkor nem tántorodott meg, ha a szabadságjogok, a polgártudat, a műveltség, a könyvkultúra védelméről kellett nyilatkoznia” – írta Fried István az íróról.39 Nem vitatom e gondolatsor igaz voltát, ugyanakkor érdemes felidézni a „hivatalos Márai” 1936 utáni tevékenységét is. Mivel politikailag továbbra sem kötelezte el magát, ez elsősorban az elismeréseket elfogadó, „helyzetbe hozott” és szerepzavara miatt néhányszor megbotló, illetve a szülővárosát „visszanyerő” írónak tudható be, amelyből utóbbi bizonnyal legmegbocsáthatóbb „túlzása” volt. Nem valószínű, hogy Márai „dicsőítő” cikkei ideológiai indíttatásból születtek volna (néhány mégis az ekkor elvárt témában és hangnemben íródott az 1938–1942 közötti időszakban), sokkal inkább egy ismétlődő mechanizmusról van szó, nevezetesen az író elkezd érdeklődni, majd lelkesedni valami iránt, ez aktivitásba hozza, ezt követi az értékelés/átértékelés utáni kijózanodás és távolodás. E folyamat legrövidebb szakasza (alkatának megfelelően) a lelkesedés és a kijózanodás, a leghosszabb a távolodás. Említett „dicsőítő” cikkei viszonylag szűk körben mozognak, számuk az arányokat tekintve nem jelentős, de árnyalják az általános Márai-portrét. Azért is érdemes ezekből röviden szemlézni, mert ezen írások alapján látták és látják sokan igazoltnak (már az 1936-os lapváltáskor „megelőlegezve”) az íróval szemben a „jobboldalista” vádat, de hangsúlyozom: ezek száma összesen egy-két tucat az ezernél több, ekkor született cikk és tárca tengerében. A XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszusról készült beszámoló a többek által vádként említett publicisztikai hangnemváltás ékes példája. Stílusában teljesen megfelel az elvárásoknak: ünnepélyesség (a résztvevőket „fegyelem és önkéntes áhítat” járja át), minden más érzést és gondolatot kizáró beszámoló az eseményről, barokkos hosszúságú és fényű mondatok stb. A cikken belüli tematika is hasonlót tükröz: az ünnephez „alkalmazkodó” időjárás, a hibátlan rendezés, a kormányzó és felesége megjelenése és különös aurájuk, Magyarország mint a kereszténység bástyájának és végvárának említése. A gya-38 Márai Sándor, Kültelek, Pesti Hírlap, 1937. dec. 19., 5. 39 Fried István, Férfi esőköpenyben, Bp., Helikon, 2007, 174.
