Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - N. Horváth Béla: Az újraolvasott Illyés (A 30-as évek verseiről)
91 megszakadását, a gondolatjel is. A „Topogok a fagyos síneken” visszatér a realitásba, a sorsanalízisnek színt és alkalmat kínáló vershelyzethez, az állomáson való várakozáshoz. Ez a kizökkentő visszatérés egyben összeköti a különböző szövegegységeket és azok jelentéstartalmát. A topogva várakozó gondolkodás a megkönnyebbülés („Szívem egyre könnyebb”) és a lemondás, az Úr megértése között teremt kapcsolatot, utalva a felismerésre, a „megértelek” megvilágosodására, amit a közbülső szövegrész önelemzése motivál. Kabdebó Lóránt arra is utal, hogy a vers első szövegvariánsában még nem szerepel az „Úr” mint a beszéd címzettje. Az „Uram-mosolyogjak” helyén a „Tudom már, mi várhat” állt, s ilyen módon a diskurzus akár a civódó, válófélben levő házaspár viszonyára is utalhatna. (Kabdebó, 2016, 776–777.) A vers azonban teljesen más fordulatot és formát vett: miközben a helyzet, a test és lélek pusztulását konstatáló depresszív létértelmezés változatlanul a vers témája, más távlatot kap maga a szöveg. Az Úrral folytatott párbeszéd transzcendenciája azt az ősi, a bibliai Jób történetével is parabolizált atavisztikus emberi igényt formázza, hogy a (hívő) ember tudni akarja, mi az Úr szándéka vele. S a vers zárlata is ebbe a parabolába illeszkedik: „Ahogy lemondok, meg úgy értlek: győztesen, ünnepélyesen te érkezel a semmiben.” A megértés vagy a megvilágosodás pillanata segít a léthelyzet megoldásában. Az Úr kinyilatkoztat megjelenésével, s a pillanat ünnepélyes. Ugyanakkor elgondolkodtató a megérkezés a semmibe. A szöveg az „űr” esetében is elhagyja a nagy kezdőbetűt, ahogy a semmi sem kap szimbolikus jelentést. A fogalmak metafizikai konstellációját ez az ortográfiai megoldás azonban nem érinti. A „semmi” a lét ürességére, vagy legalábbis üresnek és érthetetlennek látszóságára utal. Az Úr megjelenése kitölti a semmit, megszűnik az üresség, s a lét érthetővé válik. Az értelmetlenség kételyeitől gyötört ember megnyugvására. A Vidéki állomáson több, mint egy személyes válság elbizonytalanító, deprimáló élet érzésének dokumentuma. Illyés naplójegyzetei valóban tanúskodnak hosszabb-rövidebb depressziós időszakról. (Egy 1938. január 14-i feljegyzés „már harmadik éve tartó” depresszióról számol be. Illyés, 1986, 126.) A Vidéki állomáson azonban nem egy alkalmi élményvers, egy rossz közérzet kiírása. A Semmit nem értünk , a Lámpa lehull , az Éjfél után kirajzolják azt a verskörnyezetet, amelyek a modern lét válságát a Vidéki állomáson hoz hasonlatosan fogalmazzák meg, olykor más-más modulációban. A hasonlóságban való különbözőségre a Hűtlen jövő egyik verse is példa. Az Úrfelmutatás egy falusi kertben profanizált világában jelenik meg egy személyes vallomás. A profanizációt alapvetően a falusi lét világiasságai (istentelenségek, pletykák, szerelmi csalások, lelkiismeretlenségek) hordozzák. Ebbe a szövegtömbbe kapcsolódik a verszárlat személyessége, vallomása. A zárójel az elkülönülést jelzi, noha a vallomás szövege is utal a „pogány” hitetlenségre, a kételyekre: „(Így van, Uram! Így van. Így van már – fogadd titkos áldozatnak vallomásomat. Fénnyel, nevetéssel, mint pogány piarc nyüzsg – de mi fölött már ez a hetyke arc? Mint katakombákban az első hivek: guny-mosolyom alatt várlak, zengelek!)” A Szálló egek alatt kötet verseit a Magyarok zárja. Az ugyanezen címen 1938-ban közre adott jegyzetek, cikkek tartalmaival több ponton érintkezik ez az 1935-ben keletkezett
