Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - N. Horváth Béla: Az újraolvasott Illyés (A 30-as évek verseiről)
90 s majd a metafizika szintjére. A „kedvesem” ugyanis általánosságban jelöli a férfi-nő kapcsolatot, azzal együtt, hogy utal ebben a relációban az emberi lét egyik szubsztanciájára, a szexualitásra. Amely – a vers iniciatívája szerint – szemben áll egy másik szubsztanciával: a transzcendenciával. Így (is) kaphat értelmet a megkönnyebbülés („Szívem egyre köny nyebb”), amely egy nem kívánt szerelmi kapcsolat, s annak testisége helyett egy kívánt szellemi kapcsolat spiritualitását helyezi előtérbe. Ennek kerete az Úrhoz való fordulás emberi és lírai szituációja. Az Úrral, az Istennel való párbeszéd úgyszólván hagyományos lírai toposz, ami azonban az egyes történeti korokban más kontextusban történik és más tartalmat kap, értelmet nyer. A modernitás embere a lét értelmezhetőségéért fordul az Úrhoz, a párbeszédet, s benne a bizonyosságot keresve. Az Illyés-vers is erre a líratörténeti/emberi szituációra épül: a beszélő megszólít és monologizálva önmagáról beszél, olykor személyes vonatkozásokat is bevonva, olykor általános, csaknem lételméleti fogalmakkal operálva. Az önértelmezés az időbeliségre épül, annak különböző aspektusaiban jelenik meg az én: „Jönnek, mennek a vonatok, hozzák a jövőt, ahogy jönnek s mind kedvesem nélkül robog be és el. Szívem egyre könnyebb. Testemben érzem, hogy vál multtá a jövő, hogy csepeg belül percenként, amit adni tudnál, hogy nő múlásommal az űr, hogy ürül velem is az élet – Topogok fagyos síneken.” Az időbeliség az idősíkok mozgásával, s a mozgás különböző irányaival kapcsolódik össze. A jövő-menő vonatok – némiképp avantgárd utánérzésű – képét inspirálhatta persze a címben is megnevezett alkalom (várakozás egy vidéki állomáson), ám az odavisszairányú folyamatos mozgás kitágítja ezt a kontextust: a jövőt ígéri. Az én szempontjából fontos időmozzanatot. Annál is inkább, hisz az anaforikus szövegkapcsolat („hozzák a jövőt, ahogy jönnek”) a jövőt valamiképp a várt „kedvesem” körébe vonzza, azaz általánosítja is az idő fogalmát. Az önértelmezés egy sor kijelentést tartalmaz, ezekből épül fel annak kerete. A második versszak utolsó sora – valószínűleg – átlép, és a harmadik versszakkal alkot egy egységet. A „könnyűség” kifejtése történik meg ugyanis a következő sorokban, ahogy a beszélő saját testi-lelki léte, valósága fele fordul(hat). Először egy paradoxonnak tűnő kijelentés érzékelteti az idő alakulását. Ennek paradoxitását alapvetően nem a testi tapasztalat szenzualitása adja meg, az idő testi érzékelése ugyanis emberi reláció. Az idő iránya fordul vissza, a jövő múlttá válik, s egy testi folyamat vizualizációjaként láthatóvá lesz. A testi múlás sajátos kettősségben, az ábrázolás két szintjén jelenik meg. Először a metafizika szintjén (és nyelvén) („hogy nő múlásommal az űr”), majd annak párhuzamaként a biológia-fiziológia valóságában („hogy ürül velem is az élet”). A parallel szerkesztést nemcsak a kötőszó (hogy) azonossága jelenti, hanem az „űr”, „ürül” szavak tőazonossága is. Annál is inkább, hisz mindkét mondat a halált metaforizálja, illetve nevesíti. Az elsőben a növekvő „űr” a múlás következménye, a másodikban az élet ürülése a fogyatkozást hozza el. A vers beszélője – miközben folyamatosan jelen van – sajátosan változtatva pozícióját: itt ezen a ponton kiválik az önelemzéséből, s külső helyzetet foglal el. Ezt jelzi, a szöveg
