Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Beke József: Szólások a Bánk bán nyelvében
69 Ugyancsak megtalálható az alábbi két szólásmondás Dugonics könyvében. Az egyik eléggé közismert, remélhetőleg értelmezni sem kell. A drámában Simon kérdésére: „Mi lesz Hazádbol / akkor?”, Petur így felel: „ Megállja még az a’ sarat (2:17). A másik ma már elavultnak tekinthető: torkára forr valakinek valami . Ezt az egyik legújabb szakkönyv, a Magyar szólástár sem ismeri ebben az értelemben, amelyben Katona használja: ’valaki tettének aljassága kiderül, ezért az illető bajba kerül’. A műben Biberách, aki mindenkiből igyekszik hasznot húzni, így beszél önmagáról: „...az emberi / vakságbol éltem: – elég az ostoba! – / ... Paraszt, szegény, Úr, Herczegek / lettek barátjaimmá, és csak egyszer / forrt szinte a’ torkomra ”. (3:359) Ez Dugonicsnál a „Büntetések” fejezetében szerepel így: „Tette zsírja a torkára forrott”. A Bánk bán ban előforduló szólások között van egy olyan elavult mondás, amelyet Dugonics nem ismer, pedig a nagyon régi szólás-, illetve közmondásgyűjtemények rendszerint tartalmazzák ezt a XVI. század végétől kezdve egészen a XIX. század végéig. Tehát Katona korában ismeretes volt, szerepel a Nyelvtörténeti Szótárban is, benne van O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások című könyvében is. Ennek ellenére ez a szólás: „sípot faragtam nádatok között, míg benne ülhettem”, szinte minden olyan szakembernek fejtörést okozott, aki a Bánk bán nyelvezetével közelebbről foglalkozott. Van olyan elemző, aki jelképet vélt a nád szó mögött: ez egy ingoványos terület, a bűnös királyi udvart jelképezi, és a sunyi Biberách benne rejtőzködik, aztán nyeresége lesz belőle: sípot csinál. Más szerint azért farag sípot, hogy azon fújhassa a dráma szerelmi száláról szóló mesét, ahogyan ő nevezi: regét. Ismét más szerint Ottó és Melinda históriáját úgy suttogták a királyi udvar körében, mint a nádas susog, és most Biberách megfújja a sípot, vagyis jutalom reményében elárulja Bánknak a titkot. Nézzük a drámának azt a jelenetét, amelyben ez majd – két előző szólás után – elhangzik Biberách szájából. Ekkor Biberách már eldöntötte magában, hogy Ottó oldaláról átszegődik Bánk mellé, mert jól átlátja a jövendő események szövevényét. Tudja, hogy Bánk váratlanul hazaérkezett, sőt ott lesz a Békételenek titkos összejövetelén, tudja, hogy Melinda neve a jelszó, így ő is odamegy tehát, de majdnem bajba kerül. Ugyanis először kedélyeskedően próbálja érzékeltetni fölényét, mint aki olyasmit is tud, amit mások nem, s ezt mondja Bánknak: „Felhozta hát ide szép együgyű feleségét a Nagyúr, bármint dörömbözött szerelme féltő nagy szíve.” (2:369). De ekkor Bánk úgy rátámad, hogy látva a nádor robbanásig feszült haragját, kénytelen őszintébb hangra váltani – ezt is egy közbeszúrt szólásfélével fejezi ki: „ha igazat kell szólni” –, majd előbb egy viszonylag érthető szólással érzékelteti szorult helyzetét: „Csak csendesen, oh Bán! Most az egyszer úgy kell már viselni / magamat, hogy a’ hajlandóságodat / megérdemeljem; mert ebűl leszek” (2:375). (Ez a szólás Dugonics könyvében így szerepel: „kutyául végzi”, értelme: ’rosszul jár’.) Ekkor következik az elavult szólás: „Ládd Bán, sokan tudták ezt a’ Regét ... addig én is / sípot faragtam nádatok között, / míg benne ülhettem... – nevetve mást” (2:378). A drámai cselekmény e pontján a néző vagy olvasó előtt világos már, hogy Biberách oly ravasz intrikus, aki mindent megfigyelt, sőt megtapasztalt, hiszen előbb Ottó nőhódító tervét is segítette, amíg tőle remélt hasznot, majd úgy látta: „aminek meg kell történni, az anélkül is megtörténik” (1:334), de közben Izidórát is hitegette Ottó iránti rajongásában egy ideig, most pedig Bánk segítőjeként mutatkozik. Biberách föntebb idézett mondatában a „Rege” bizonyosan Ottó és Melinda találkozásaira, az alakuló szerelmi viszonyra vonatkozó szóbeszédet jelenti, azonban
