Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Orosz István: Emlékek apámról II.
45 a könyv már felülírja az emlékezést. Belejátszik a képbe – és a képzeletbe – az is, hogy Kecskemét belvárosában, a Nagytemplom mögötti furcsán kanyarodó utat, amely Dunaföldvár felé indult, és az út környéki, rég lebontott földszintes városrészt a népnyelv „Don-kanyarként” emlegette. Apám a kilencvenes évektől kezdve évente összeállított egy-egy, a beregszászi gimnáziumba küldendő könyvcsomagot. Úgy emlékszem, korábban is próbálkozott, noha akkor még bizonytalan volt, megérkezhet-e egyáltalán a küldemény. Halála után húgommal mi is összeválogattunk néhány doboznyi könyvet, az első lapra rápecsételtük apánk nevét, és útnak indítottuk Beregszászba. Az ottani diákokhoz kapcsolódik egy másik, rendszerváltást követő esemény is. A Napló ban, az 1994. január 12-én keltezett bejegyzésben olvasom: A Kerényi Gyuszival való találkozás hatására elszántam magamat, hogy megszervezem a beregszászi diákok kecskeméti vendéglátását... Több a nehézség, kevesebb az áldozatészség, mint vártam, de most már kitartok. A beregszásziakon való segítésen kívül az is sarkall, hogy a folyton panaszkodó ittenieket rádöbbentsem, nem is tudják, milyen jól élnek. Egy autóbusznyi gyereknek, 27 fiúnak és 15 lánynak szerez szállást, élelmet és talál ki számukra, a kecskeméti diákokkal közös tanórák végeztével, délutáni programokat. A város mellett Budapestet is megmutatja nekik. A vártnál sokkal több bonyodalom után – egy vendéggyereknél még vakbél-operáció is nehezítette a helyzetet – rezignáltan jegyzi meg, nem az igazán rászorultak jöttek, az orvos, a tanácselnök gyerekét említi, akik a múzeumok, színházak, közös iskolai rendezvények helyett inkább vásárolni jártak, és alaposan felpakolva utaztak vissza a háromhetes vendégség után, hogy a már Ukrajnához tartozó Beregszászban folytassák életüket. (És én is folytatom hamarosan.)
