Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Orosz István: Emlékek apámról II.
44 te az édesanyját, csoda is lett volna, ha nem próbálta volna keresni, akár transzcendens praktikákkal is. Azt gondolom, hogy felnőttként már inkább a bizsergető kíváncsiság, talán a kultúrtörténeti kuriózum, semmint a megélt tapasztalat vagy a hit vonzotta az ilyesmikhez. Miért kerül elő mégis apám Memoár jában Tolsztoj jóslata? Talán útmutatónak vette, hogy az irodalom felé induljon? Talán az elszalasztott lehetőség emészti, hogy mégsem lett író? Vagy mégis...? Mi bukkanhat még föl a hagyaték valamelyik rejtett dobozában? A beregszászi évek alatt javában folyt a háború. Eseményeit távoli hírekként fogadtuk, abban a hiszemben, nincs hozzá közünk, majd csak túléljük. ’41 tavaszán Teleki halála, Jugoszlávia lerohanása szinte csak egy-két napra hozta közelebb hozzánk. Valami SDG-konferenciára utaztam fel Pestre; elmaradt, de a Duna-parton láttam a dél felé vonuló németeket: tömegük, fölszereltségük erőt sugárzott, Bácska visszafoglalását (a Muraközzel s a baranyai háromszöggel együtt) diadalnak éreztük. Mit jelent nekünk Erdély és a Délvidék címmel pályázatot hirdettek a diákoknak, a legjobbnak ítélt írás az Évkönyvben is megjelent. Én is pályáztam, emlékszem, ezzel a Cs. Szabó-idézettel kezdtem: „Egy gavallér szerelem köt minket Hungáriához, nem a hatalom.” Közelebb került hozzánk a háború a Szovjetunió megtámadásával. ’41 nyarán a diákok megfigyelő szolgálatot láttak el a város fölötti hegyen, én akkor vakáción voltam. Tanév közben légó-ügyletesek voltunk a törvényszék pincéjében, légiriadó esetén nekünk kellett volna megnyomni a sziréna gombját. Úgy emlékszem, egyszerre hárman voltunk szolgálatban, délutántól délutánig, 24 órára. Rám háromszor vagy négyszer került sor. Iszonyatosan unalmas volt. Egyszer megszólalt a sziréna: a szolgálatosok összeverekedtek, egyiküket a sziréna gombjához lökték. Nagy botrány lett belőle. A sztálingrádi csata idején – nyilván felsőbb utasításra – a magyar dolgozat választható témái közt szerepelt dicsőítő beszéd írása az ottani német hősökről. Úgy emlékszem, senki sem választotta ezt a témát. A németeket akkor sem szerettük, mikor még csodáltuk harctéri sikereiket. De féltünk az oroszoktól is. Valahogy úgy képzeltük, hogy a németek majd csak elveszítik a háborút, minket azonban nem ér különösebb baj. A 2. magyar hadsereg sorsáról jóformán semmit sem tudtunk, részvételünk a háborúban majd csak véget érő kényszernek látszott előttünk. Csak a ’44. márciusi német megszálláskor jöttünk rá, hogy a mi bőrünkre is megy a játék, ekkor azonban már Pesten voltam. Gyerekként Kecskeméten, olykor Balatonszepezden is, sokszor lehettem tanúja, hogy a felnőttek a háborúról beszélgetnek. Aki a legtöbbet tudta, Szabó Laci bácsi volt, pontosabban Bártfai Szabó László. Itt van előttem apámnak és családjának dedikált könyve, Az utolsó emberig , alcíme szerint Egy csapatparancs nok visszaemlékezései a Don menti harcokra. Laci bácsi felesége, Paula néni, anyámmal együtt tanított a Zrínyi Ilona Általános Iskolában, az ő barátságuk révén kerültek közel egymáshoz a férfiak is. Laci bácsiék, akiknek már volt nyaralója Szepezden, beszélték rá szüleimet, hogy megvegyék egy ikertelek egyik felét a szomszéd utcában, majd építkezzenek rajta. Bártfai Szabó László azon kevesek közé tartozott, aki hazatért a Don-kanyarból, sőt a rábízott katonák zömét is hazahozta. Az utóvédek utóvédjeként, egy német hadtestnek alárendelve – és kiszolgáltatva – öt héten át menetelt és harcolt csapatával az orosz télben. A kisgyerekként hallott történetek egy részét talán ma is föl tudnám idézni, igaz,
